Vivicittá Félmaraton: újra megtalálni a futás iránti szenvedélyt

Vivicittá, a kedvenc budapesti versenyem. A tavaszi hangulat és időjárás, a Margit-sziget, a barátok és a változatos hosszúságú távok teszik számomra izgalmassá ezt a futófesztivált. Az idén szaladtam le harmadszorra ezt a félmaraton, és akárcsak az előző években, nagyon tetszett.

Az idei Vivicittá számomra egy különleges fordulópont, ott találtam meg amit évek óta elvesztettem — a szenvedélyemet a futás iránt. Itt sikerült újra akkora élvezettel futni, mint anno öt-hat évvel ezelőtt, a futókarrierem kezdetén. Minden percét élveztem és arcomról nem lehetett letörölni a fülig érő vigyort.

Ez mögött is sok munka áll és sok kísérletezés. Végre sikerült fejben is ott lenni, maximálisan a futásra figyelni, és örülni minden megtett lépésnek.

Ezenkívül lehetőségem volt sok régi és új baráttal találkozni, az esős Anglia után naphosszat élvezni a napsütést, és a verseny győztesével, olimpikonunkkal, Csere Gáspárral is elbeszélgetni.

BSI adatvesztés

Kezdeném talán a legfontosabbal, mivel ez minden futót érint aki akár egyszer is részt vett BSI által szervezett futóversenyen. Februárban adatlopás történt a BSI adatbázisából. Pontosabban fogalmazva februárban vették észre, hogy feltörték a rendszert, de ez akár évekkel ezelőtt is történhetett és azóta folyamatosan szivárognak az adatok.

Sajnos a BSI részéről a kommunikáció kimerült egy e-mailben, ami a helyzet fontosságát figyelembe véve, édeskevés. Itt több tízezer vagy éppen százezer ember személyes adatairól van szó — valószínűleg mindenről, ami ott el volt tárolva, név, lakcím, telefonszám, felhasználónév, jelszó, stb.

Hogy ez kinek és miért kellett, illetve hogyan fog visszaélni vele, egyelőre nem tudni. Állítólag folyik a nyomozás, de három hónap után sincs még semmilyen új közlemény.

Informatikusként engem nagyon bosszantott, amikor a BSI rendszerében használt jelszavamat megtaláltam az interneten sima szöveges formában — semmilyen rendszer esetén nem szabad a jelszavakat titkosítás, hash-elés nélkül tárolni.

Felkészülésem a versenyre

A Vivicittá félmaraton számomra egy felkészülési verseny volt a június közepén esedékes norvégiai Midnight Sun maratonra, azaz egy lehelettel kevesebb fókuszt kapott, mint egy célverseny.

A legutóbbi félmaratonom a Cambridge-i volt február végén, amit egy hónap lazítás, túrák, alapozás és kirándulások követtek. A futáson nem volt nagy hangsúly, a három hónap kemény munkát és az 1:27 óra alatt lefutott félmaratont ki akartam pihenni, úgy fizikailag, mint mentálisan.

A lazítás alatt nem azt kell érteni, hogy egész nap heverésztem, sőt! Az intenzitásból vettem vissza, de a mennyiség maradt. A környéken levő folyópartok vagy a tengerpart mentén sokat szaladtam, keverve sétálással és így lefödve egy egész napot, 30-40 kilométert naponta. A Salomon Skin Pro futóhátizsákom nagy segítség volt ebben.

Természetesen nem minden nap volt ilyen.

Áprilistól elkezdtem a maratoni felkészülést, jól esett újra egy kis rendszert vinni az edzésekbe és néhány komolyabb futással felpörgetni a dolgokat.

Persze ez nem ment olyan könnyen. Első felkészülési edzésen elbambultam és átestem egy, a járdán levő fél méter magas vasoszlopon. Két nap pihenő következett. Aztán egy felfázás terített le, mivel telibe kapott egy nagy vihar, három-négy nap ágyban fekvés következett. S közben még az ujjamat is elvágtam és pár napig kötözgetni kellett.

Mire a hűlésből kigyógyultam és elkezdtem újra edzeni, következett egy négy napos, intenzív szeminárium, ami alatt nem fért bele a futás. Mire ez véget ért és kipihentem magam, már csomagolhattam is a Vivicittára.

Hiába a folytonosan fellépő problémák vagy elfoglalt napok, amikor tudtam, szaladtam, edzettem, semmi nem állíthatott meg.

A mentális felkészülés

Emlékszem, hogy amikor elkezdtem szaladni, mennyire élveztem. A teljesítmény nem volt különösebben fontos, csak futni akartam, minél többet, mindenfelé. Az első két évben ritka volt, hogy akár apróbb csalódásaim is legyenek egy versenyen.

De ez lassan elveszett, hajtottam a maximális teljesítményre, közben elfelejtettem jól érezni magam és örülni a sikereimnek.

Ezen az állapoton akartam változtatni már pár hónapja és végre sikerült!

Magasra tettem a lécet, nem akartam átesni a ló túloldalára, hogy akkor most csak örömfutásokra megyek, és nem érdekel a teljesítmény. A maximumot akarom kihozni magamból, de úgy, hogy jól érezzem magam közben.

Az első maratonom óta nem vigyorogtam úgy futóversenyen, mint az idei Vivicittán, pedig az erős szél, a fáradtság és a tűző  napsütés is próbált ellenem dolgozni.

És ami a legjobb, össze tudtam kombinálni a teljesítményt és a jókedvet. Amit akkor és ott tudtam, kihoztam a versenyből, mélypontok, csalódások, idegeskedés nélkül.

A titok egyszerű: fejben is fel kellett készülnöm, nem csak fizikailag.

Ehhez a legnagyobb segítség a képzelőerő, ahol beleéltem magam a versenybe már hetekkel előtte. Láttam magam, ahogy haladok az úton, boldogan, mosolyogva, láttam a szurkolókat, éreztem a napsütést és elképzeltem milyen jó érzés lesz átlépni a célvonalat.

A hab a tortán: UPW szeminárium

Egy héttel a Vivicittá előtt egy nagyon intenzív és hasznos szemináriumon vettem részt: Unleash the Power Within — engedd szabadjára a benned levő erőt —, amit a világ egyik legjobb önismereti és önfejlesztő guruja, Tony Robbins adott elő.

Négy napon keresztül, kora reggeltől éjszakába nyúlóan tanultunk, dolgoztunk, ismerkedtünk magunkkal és a többi résztvevővel. Szembenéztünk félelmeinkkel, letisztáztuk a múltat magunkban, terveket szőttünk, megváltoztattuk a negatív beidegződéseinket és megtanultuk hogyan tudjuk pillanatok alatt megváltoztatni a lelkiállapotunkat.

A szeminárium alátámasztotta, hogy jóformán kaja és alvás nélkül is napokig lehet maximumon pörögni, ha akar az ember. Egy kis fizikai fáradtság nem akadály — és aki már szaladt hosszú távokat, tudja, hogy a futásban is el lehet fáradni.

Egyik nap forró parázson is végiggyalogoltunk, mezítláb — eszedbe ne jusson otthon kipróbálni, csúnya vége lesz, valószínűleg a sürgősségin végzed néhány súlyos és maradandó égési sérüléssel!

UPW: tűzön járás
UPW: tűzön járás

Ez a gyakorlat a félelmekkel való szembenézésről szólt, de jó bizonyíték arra, hogy mekkora hatalma van az elménknek. Hiába 1500-2000 Celsius fokos a parázs, mégsem égetett meg. Hogy ezt elérjük, fél napos felkészítőn vettünk részt, ahol a gondolkodásmódunkat változtattuk meg.

Nem csak reméltük, hogy végig lehet rajta gyalogolni, hanem tudtuk. Az utolsó porcikánkkal is.

Na és ha ilyen volt az első nap, akkor képzelheted a maradék három se volt kutya. Pár mondatban leírni nagyon nehéz ami egy ilyen intenzív hétvégén történik, de amit most kiemelnék az egy mondat: bármit elérni 80% pszichológia és csak 20% mechanika.

Ez a futásra is igaz.

A verseny előtt

Általában pénteken szoktam utazni a vasárnapi versenyekre, így mindig van egy napom kipihenni az utazást. Most viszont szombatra csúszott az utazásom.

Délután érkeztem meg Budapestre, repülővel. Már első pillantásra feltűnt a kellemes napsütés — ez itt Angliában ritkaságszámba megy — és az átlagosnál erősebb szél — ebből viszont van dögivel Angliában.

Fő célom a budapesti kirándulásommal a barátaimmal való találkozás volt, a verseny másodlagos volt.. Így már megérkezésem után találkoztam többekkel is, többek között Kingával és Dórával.

Reggel a Margit-szigetre, a verseny fő helyszínére kábultan, álmosan, sajgó lábakkal érkeztem meg. Mivel már 8 óra előtt ott voltam — amit erősen ajánlok mindenkinek —, így pillanatok alatt kézhez kaptam a rajtcsomagomat, amiből egyedül a rajtszám érdekelt, a csomag többi részére rá se néztem. A szüleim válogatták ki belőle a hasznos dolgokat, akik kijöttek a rajthoz sok sikert kívánni.

Kár azért a sok papírért ami a rajtcsomagban volt, tiszta pazarlás ilyet osztogatni. A rövid ujjút már nem is említem újra.

Szóval a szüleim… hát ők Erdély keleti csücskéből, Csíkszeredából utaztak fel Budapestre, hogy szurkoljanak. Ez egy 13-15 órás vonatozást jelent, szóval nem egy köpésre van a két város egymástól.

Nem voltam éppenséggel a csúcson fizikailag, finoman szólva, fájtak az izomlázas lábaim az előző napi bóklászástól, utazástól és alváshiánytól. Viszont a kedvem tökéletes volt. Míg néztem hogyan tolonganak az emberek a rajtcsomag átvételnél — és izgulnak, hogy vajon lekésik-e a rajtot —, megmasszíroztam a lábaimat.

De ugye a fizikai fájdalom, fáradtság nem igazán akadály, ahogy azt már fentebb írtam.

Tény ami tény, a WC-k száma elég szűkös volt a Víztorony mellett, temérdek időt kellett várni itt, mielőtt elindultam bemelegíteni. Kis kocogás után a rajt felé vettem az irányt. Angliában teljesen másképp van a WC-k elrendezése, egy sor 8-12, U alakban elrendezett WC-kre vár, ami sokkal hatékonyabb.

A rajtzónát viszonylag egyszerűen megtaláltam, sokkal könnyebben, mint a Városligetből indított versenyeken szoktam.

A rajt

A rajt előtti percekben kicsit lapos volt a hangulat, a körülöttem levők közül csak én mosolyogtam, örültem, hogy ott lehetek. A nagy többség csak fapofával bámult, koncentrált vagy a ruházatával piszmogott.

Habár a zene pörgős volt, hiányoltam, hogy nem vonták be a szervezők a futókat egy kicsit a dolgokba, mint azt általában tenni szokták: kis tapsolás, ugrálás, stb.

Az utolsó percekben dobosok zenéltek nekünk, ez nagyon tetszett.

Előbb a kerekesszékes és handbike-os versenyzőket engedték útjukra, majd mi is elrajtoltunk.

Margit-sziget – Lánchíd

Meglódultunk, ki ahogy csak tudott. Folyt a helyezkedés, egymás kerülgetése és pár apróbb lökdösődés. A Margit-szigeti Központi út nem a tükörsima útburkolatáról híres, így arra is vigyázni kellett, hová lép az ember.

Nekem sehogy se ment egy jó ritmus megtalálása, valahogy mindig valaki mögé beszorultam és emiatt rengeteg tempóváltásra kényszerültem. Nagyjából akkorra hullt szét egy kicsit a mezőny, mire felértünk a Margit-hídra és innentől már könnyebb volt szaladni.

No, és a szembeszélről ne feledkezzünk el, mert az már itt hátráltatott.

A hídról lejutni a rakpartra kucifántos volt, csak követtem az előttem haladókat. Egyedül nem biztos, hogy kényelmesen megtaláltam volna az utat, kanyarokat.

A rakparton gond nélkül haladtam a Lánchíd irányába, elsuhanva a Parlament előtt. A szél nagyon zavaró volt, akárcsak a napsütés — sokkal melegebb volt, mint Cambridge-ben, ott még téli kabátban jártam napokkal a verseny előtt, itt pedig a rövidnadrág-atléta kombináció is túl melegnek bizonyult.

A Lánchídnál újabb kacskaringós utakon jutottunk fel a hídra, majd végigszaladtunk Budapest legismertebb hídján. A szüleim itt szurkoltak, integettek nekem.

Öt kilométer letudva. A jókedvem még mindig megvolt, nagyon élveztem a versenyt, habár jóval nehezebb volt annál, mint amire számítottam és lassabb kilométereket szaladtam a tervezettnél.

Vár – alagút – budai rakpart

Ahogy a budai oldalon az alagút felé vettük az irányt, utolértek az 1:30 órás iramfutók és az őket követő nagyobbacska csapat. Tartottam velük a lépést, de igyekeztem kicsit oldalt maradni, nem bevegyülni a tömeg közepébe.

Egy kanyar után az út elszűkült, már csak az egyik oldalát szabadott használjuk és ilyen piros meg sárga bojákkal voltunk elhatárolva a forgalomtól. A sok futó miatt — és mert gyenge a látásom — fel is rúgtam egy ilyet, ami átgurult az autók közé. Örültem, hogy nem estem át rajta, nagyon koppanhattam volna az aszfalton.

Következett az alagút, ami az idén újra része volt az útvonalnak. Bent sötét volt, alig láttam valamit, de mindig kerestem egy világos ruhába öltözött futót és követtem őt. A levegő nagyon fullasztó volt és lángolt a bőröm tetőtől-talpig. Alig vártam, hogy kiérjünk belőle.

Egy leheletnyit lemaradtam az iramfutóktól, de nem bántam. Gyors volt nekem az a tempó és zavart, hogy olyan sokan vannak körülöttem.

Az alagút után rátértünk a budai rakpartra és futottunk tovább a Rákóczi-híd irányába. A Lánchíd alatt átszaladva újra találkoztam a szüleimmel, majd talpaltunk tovább. Ez a rész volt a verseny legnehezebb része számomra, a szél kilométereken keresztül szemből fújt és a napsütés elől sem lehetett elbújni.

A frissítőpontokon mindig ittam egy nagyot, és habár félmaratonokon nem szoktam enni, itt most muszáj volt. Az előző napi utazás nagyon beleszólt az étrendembe, közel sem ettem eleget, így verseny közben kellett energiát bevigyek.

Erzsébet-híd, Szabadság-híd, Petőfi-híd és végül a Lágymányosi-híd. Végre elértük a visszafordítót, ami a szél miatt volt nagyon fontos.

Tizenkét kilométer letudva, szinte végig szembeszélben. Örültem, hogy irányt váltunk.

Budai rakpart – Szabadság-híd – pesti-rakpart

A visszafordító után könnyebb volt futni, végre nem kellett küzdeni a széllel, de az égvilágon semmi hatását nem éreztem a hátszélnek. Kellett egy-két kilométer mire összeszedtem magam és kicsit lenyugodott a légzésem.

Aztán hamarosan jött egy frissítőpont, ahol gyorsan feltankoltam, víz, magnéziumos ital, banán és még ki tudja mi, sok színes lötty volt. Mivel nem volt már szabad kezem egy papírzsebkendőt előkotorni, hát a futók módszeréhez fordultam és köptem egyet. Kár hogy abban a pillanatban megfordult a szélirány és sikeresen szembeköptem magam.

Röhögtem magamon, de az önkéntesek is rajtam.

Hamarosan elértük a Szabadság-hídat, amin határozottan nem szeretek futni. A rajta levő villamossínek miatt egyrészt veszélyes, másrészt enyhén lejt oldalra. Innen ráfordultunk egy macskaköves útra, ahol arra is vigyázni kellett, hogy nehogy egy alacsony oszlopnak nekiszaladjon az ember. Közben egy motoros is ott döcögött mellettem, füstölt az orrom alá.

Innen ráfordultunk a pesti rakpartra és ebben a pillanatban húzott el mellettem János, akivel csapattársak voltunk az evopro SC-ben. Iszkoltam utána, utol is értem, sikerült is pár szót váltanunk, de azért a futásra koncentráltunk. Mentem vele pár percen keresztül, de a Margit-hídhoz közelítve muszáj volt lassítsak, gyors volt az a tempó nekem.

Margit-híd – Margit-sziget

Visszaértem a Margit-hídhoz. Itt már közel volt a cél, alig két kilométer volt hátra. A hídra feldöcögni nem volt könnyű, de utána már csak nyílegyenesen haladtunk a célvonal felé a Központi úton.

Minél beljebb értünk a szigetre, annál több szurkoló álldogált az út két oldalán. Előbb Ildikót szúrtam ki a tömegben, aki lelkesen szurkolt nekem, majd nem sokkal később a szüleimet. Viszont mosolyogtam én az idegeneknek is, kedves tőlük, hogy kijöttek szurkolni.

A többséggel ellentétben az utolsó métereken nem gyorsítottam, nem volt értelme pár másodpercért kockáztatni egy sérülést vagy hogy kiüssem magam.

Nagy vigyorral az arcomon léptem át a célvonalat, örültem, hogy beértem, kihoztam magamból amit csak tudtam aznap, de leginkább annak, hogy újra teljes szívemből tudtam élvezni egy versenyt.

Lazulás a szigeten

A célban alig akasztották az érmet a nyakamba, máris valaki kirángatott a tömegből. Néztem, hogy mi van, aztán kiderült, hogy a csíkszeredai futónagykövet, azaz Szilárd volt az.

Előbb Jánossal beszélgettünk el, majd Peti is csatlakozott hozzánk — ő is evopro SC tag. Jó volt a régi futótársakkal eltölteni egy kis időt. Nem sokkal később János fia, a verseny győztese, azaz Gáspár is csatlakozott hozzánk.

Gáspár olimpikon, ahogy azt a bejegyzés elején is említettem és nagyban készül a riói maratoni megmérettetésre. Kellemesen elbeszélgettem vele. A profiktól lehet igazán sokat tanulni, így nyaggattam egy kicsit a futásról. Hamarosan viszont el kellett köszönjek a Csere család tagjaitól.

Mivel nem siettem sehová, hát csatlakoztam a csíki csapathoz, ahol sok régi és új ismerőssel találkoztam: Szilárd, Laci, Júlia, Viki és még sokan mások. Velük is jót beszélgettem a kellemes, nyári napsütésben a fűben ülve.

És itt még mindig nem ért véget a barátaimmal való találkozgatás, hiszen Kinga is kijött a szigetre. Őt a blogon keresztül ismertem meg, ami számomra nagyon meglepő — amikor három éve elkezdtem írogatni, fel sem ötlött bennem, hogy valaha is barátokat szerzek általa.

A Margit-szigetről egy sörfesztiválra vitt az utam — vajon miért? Újabb csapat barát várt rám!  Levi, Zsuzsi, Fazy és még sokan mások. Az egyetlen kihívást az jelentette, mivel nem iszom alkoholt, hogy vizet tudjak vásárolni a fesztiválon.

Mit mondjak, mozgalmas egy nap volt. Jól esett ennyi kedves emberrel találkozni, teljesen más magyarokkal beszélni, mint az udvarias, ámde hűvös angolokkal.

Adatok

Közel sem volt a leggyorsabb versenyem, ámde az egyik legélvezetesebbre sikerült — és mint az azóta kiderült, nagyon jó alapot adott a tavaszi szezonomnak, hiszen azóta három sikeres versenyen is túl vagyok:

  • Wings for Life World Run, ahol a 46. helyen végeztem a 2000 futóból
  • Waterbeach 10K, ahol a dobogó legalsó fokára állhattam a több, mint 100 futóból
  • London 10.000, ahol a 638. helyet sikerült elcsípni a kb. 12.300 futóból

A Vivicittá-t 1:35:55 óra alatt szaladtam le, amivel a 345. helyen végeztem a nagyjából 5.000 férfi közül.  Ez a helyezés kicsit meglepett, rosszabbra számítottam, de úgy látszik nem csak engem fogott meg a szél.

A sportórám által mért nyers adatok a Movescount és a Strava oldalakon láthatóak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.