Tihadár Emlékfutás: közösségi szaladás az udvarhelyi Szarkakőhöz

Különös és egyedi futással rukkolt elő az udvarhelyi Feel Good Team, amikor megszervezte a Tihadár Emlékfutást. Ez egy közösségi futás, melynek útvonala végigvisz a Székelyudvarhely körül régen létezett falvak helyein.

Mottója: “Szaladjunk vissza a múltba!”.

Az útvonal — leszámítva egy 30-40 méteres szakaszt — végig nyílt terepen, mezőkön, ösvényeken és szekérutakon vezetett. Jó volt ezt látni, végre valaki rájött, hogy az utcai és a hegyi versenyek között bőven van hely másfajta terepnek is.

Minden év szeptember utolsó hétvégéjén rendezik meg, immáron nyolcadik alkalommal. A szervezés már-már a tökéletesség határait súrolta, még a legapróbb problémák sem merültek fel.

Mivel közösségi futás, nem voltak megkülönböztető díjazások, a szervezők szavaival élve: az élmény a lényeg! Ennek ellenére volt időmérés, és aki akart nyugodtan csúcsokat döntögethetett, ha épp ahhoz volt kedve.

A sok udvarhelyi között kicsit kilógtam a sorból szeredaiként, ennek ellenére élvezetes nap volt.

Reggel

Mivel a Hargita hegység másik oldalán lakom, így korán kellett kelnem, hogy átutazzam Udvarhelyre. Ez nem ment egyszerűen, az előző napi Szentgyörgy Félmaraton után hasogatott az izomláz, fáradtan és kedvetlenül ébredtem. Elég volt egy pillantás a külvilágra, tudtam, hogy megint hideg és köd van kint.

Ismerőseim sajnos az utolsó pillanatban visszaléptek ettől a futástól, így egyedül maradtam és a tömegközlekedésre kellett bízzam magam. Jóval a napfelkelte előtt, vacogva siettem ki a buszállomásra, ahol rajtam kívül még néhány ember várt a buszra a töksötétben — még csak egyetlen lámpa sincs a buszállomáson.

A busznak hiányzott az egyik ablaka, csak műanyagzacskókkal volt befoldva. A sofőr kijelentette, hogy fűtés nem lesz, amúgy is kimenne ezen az ablakon a meleg. Az egy órás út során végig bámulhattuk, hogy a hőmérő nem akar két számjegyű értékeket mutatni. Csontig fagyva szálltam le a buszról, de legalább átjutottam Udvarhelyre.

Időközben felkelt a nap. A két város közötti időjárásbeli különbségek azonnal érezhetőek voltak. Rohamosan melegedett az idő.

Közel egy órás bandukolással jutottam el a futás helyszínére, a Jézus Szíve kápolnához. A város kongott az ürességtől, csak egy kutyus próbált barátkozni velem.

A futás előtt

Amikor odaértem a futás fő helyszínére, a szervezők már szinte mindennel készen álltak és a futók is lassan kezdtek érkezni.

Különös volt az érzés, ami az első másodpercekben tört rám. Kívülállónak éreztem magam. Jó néhány versenyen voltam Európa szerte, ahol logikusabb lett volna ilyesmit érezni, gondolni, mégis a szomszéd városkában történt ez meg velem.

Ahogy egyre többen érkeztek, mindenfelé a baráti társaságok csoportokba verődtek, csak a néhányan tébláboltak magányosan. A szervezők keze alatt égett a munka, folyt az iratkozás, kaptunk zenét és ismertetőt az útvonallal kapcsolatban.

Az iratkozás során egy szaladó-lapot. Valójában a lap nem szaladt sehova, csak ezt kellett magunkkal vigyük, és az ellenőrzőpontokon meglyukasztották azt.

Nevezési díj nem volt!

Az ellenőrzőpontok a korai falvak feltételezett helyein voltak felállítva. Gyárosfalváról indultunk, majd Szent Imre falva és Dánfalva érintésével kellett eljutni Tihadárra, avagy a Szarkakőhöz. Onnan pedig vissza a kiindulóponthoz, ugyanazon az útvonalon.

Amire eljött a rajt ideje, szépen felmelegedett az idő, nyugodtan lehetett rövidnadrág, rövid ujjú kombinációban szaladni. A bemelegítést hanyagoltam, minden mozdulat fájdalmas volt és energiába került.

Egy csoportkép előzte meg a rajtot a kápolna udvarán. Ez látható fent.

Sokan voltunk, a kisiskolásoktól a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát. Ránézésre tinédzserek voltak a legtöbben. Más futásokkal összehasonlítva meglepően sok volt a női futó.

A szervezők nagy része magázott engem. Nem tudtam mire vélni, egyszerű udvariaskodás vagy valóban ilyen vén róka lett belőlem?

Futás a Szarkakőig

Elindultunk. Körülbelül 50 futó próbált egyszerre kigyúródni a kapun, majd a kapu előtt pont a fotós az út közepéről készítette a képeket. Lassan már kezdem megszokni, hogy minden versenyen kerülgetni kell a fényképészeket. Fotóból nem volt hiány, legalább félezer kép készülhetett.

Tihadár Emlékfutás: rajt
Tihadár Emlékfutás: rajt

Az útvonal első fele — vagyis szinte végig a Szarkakőig — emelkedett, kisebb-nagyobb mértékben.

Egy mezőn haladtunk Szent Imre falva egykori helye felé, ahol az emelkedő mellett leginkább a tehénszarok kerülgetése volt a fő kihívás. Itt még együtt haladt a társaság, de egyre jobban kezdett elnyúlni a mezőny.

Az első ellenőrzőpont után köves falusi út vitt tovább Dánfalva helyének irányába, ahová hamarosan megérkeztünk. Itt letértünk erről az útról, egy szekérúton haladtunk, majd arról is letérve kiértünk a mezőre.

Itt néhány kecskegida bámulta, hogy mit csináltunk, volt amelyik rettegve elmenekült, és olyan is, amelyik csatlakozott hozzánk.

Az útvonal nagyon szépen ki volt jelölve, jóformán tíz méterenként egy hosszú, fehér szalag lobogott a bokrokon. Könnyen láthatóak voltak számomra is, ennek ellenére ügyeltem, hogy mindig legyen futó látótávolságban, mivel az utat se ismertem és sokat bámultam a tájat. Az útelágazásoknál is egyértelmű volt, hogy merre kell menni.

A fehér szalag nagyon szimpatikus volt. Másfelé általában a piros-fehér csíkosat erőltetik, ami egy piros-zöld színtévesztő számára könnyen beleolvad a növényzetbe.

Egy nagy domboldal megmászása várt ránk, hosszan és meredeken nyúlt el az út. Itt szinte mindenki csak sétált.  A társaság nagyon széthullt, 50-100 méterre haladtak egymástól a kis csapatok, egyedül szaladók.

Erre a dombtetőre felérve nagyon szép kilátás terült elém. Egyrészt látható volt a futók alkotta kígyózó sor, úgy előttem, mint mögöttem, egy-két kilométer hosszan. Másrészt Udvarhely is látszott, szinte teljes egészében. A dombtetőn két szervező állt, szurkolt, fotózott és váltott pár szót mindenkivel.

Kis szájtátás után folytattam utamat. Hamarosan már jöttek is szembe az első helyeken haladók, ők nagyon siettek.

Újabb kaptató várt ránk, közben sokszor változott a terep a lábam alatt. Volt itt füves ösvény, köves út, legelő és a legvégén egy nagyon meredek rész, keresztül az erdőn. A tűző napsütésről az erdőbe rossz volt bemenni, alig láttam valamit és hűvös is volt. A köves, homokos, nyirkos ösvény csúszós volt. Nyugisan felsétáltam.

Innen már csak egy köpésre volt a csúcs.

Szarkakő

A féltávnál levő frissítőponton mindenféle finomsággal fogadták a futókat, volt banán, alma, csoki és nápolyi. És fotózás.

Tihadár Emlékfutás: Lóri és jómagam
Tihadár Emlékfutás: Lóri és jómagam

Mint az a tábláról is leolvasható, 888 méter magasan voltunk. A fotón rajtam kívül Lóri, az egyik szervező, a hátunknál, lent a völgyben pedig Udvarhely egy része látható.

Számomra ez egy kedves hely. Már nem emlékszem pontosan, három vagy négy éve jártam itt néhány kedves ismerősömmel piknikezni. A tájban gyönyörködve nosztalgiáztam.

Egyre csak jöttek és jöttek a futók, mindenki kicsit fáradtan, de mosolyogva és megdézsmálták a kipakolt kajákat.

Közel egy negyedóra nézelődés után elindultam vissza.

Vissza a Jézus Kápolnához

A visszautat lazára vettem, igyekeztem minden percét kihasználni, hogy itt lehetek és ezeken a domboldalakon szaladhatok. Azonkívül a lábaim is követelték már a pihenőt, és arra is gondolnom kellett, hogy alig két hét múlva a budapesti maraton vár rám.

A gyönyörű napsütésben kitűnően látszott minden. Egyik oldalamon erdő, a másikon mező terült el, velem szemben pedig a város. Sokszor megálltam, nem volt sietős az utam.

Nagyjából így haladtam; az ellenőrzőpontokon kilyukasztották a szaladó-lapot, míg én a hasamat tömtem.

Tihadár EMlékfutás: útközben
Tihadár EMlékfutás: útközben

Déltájban értem vissza Gyárosfalva egykori helyére. Körülbelül 1:50 óra alatt tettem meg ezt a 15 kilométeres távot, beleszámítva a sok megállást, bámészkodást is.

A célban azonnal akasztották a nyakamba a kézzel, kerámiából készült emlékérmet.

Kaja és történelemóra

A kápolnánál vízzel, csokival, nápolyival, banánnal, almával, teával és zsíros kenyérrel fogadták a megéhezett futókat. Egyszóval nagy volt a választék és a mennyiség is. A kaják frissek, finomak, ropogósak voltak.

Ahogy az lenni szokott, mindenki tele szájjal, mosolyogva mesélte az élményeit. Volt aki egyéni rekordot szaladt, másnak először sikerült ekkora távval megbirkóznia, míg mások csak egyszerűen jól érezték magukat.

Türelmesen megvártuk az utolsó beérkezőt. aki a fenti képen is látható Lóri volt. Kezében pedig a sok-sok összegyűjtött jelzőszalaggal. Nagyon hamar rendet raktak az útvonalon, amint elvonultak a futók, a szervezők máris gyűjtötték össze a szalagokat. Tisztán kapták, tisztán hagyták a környezetet.

A kajálást történelemóra követte. A kápolna udvarán összegyűlve hallgattuk végig azon falvak történelmét, melyeken átvitt az útvonal. Érdekes volt hallani, hogyan zajlottak a dolgok a középkorban, és hogy miért tűntek el szinte nyomtalanul ezek a falvak.

Utána beengedtek a kápolnába nézelődni.

A történelemórát a díjkiosztó követte. Mindenkit szépen sorban kihívtak a társaság elé és kapott egy oklevelet. Talán az emléklap vagy részvételi lap megfelelőbb megnevezés lenne erre.

Tihadár Emlékfutás: díjkiosztó
Tihadár Emlékfutás: díjkiosztó

Egy újabb csoportképpel zártuk az eseményt.

Városnézés

Több órányi időm volt a busz indulásáig, így miután megismertem a város mellett fekvő dombokat, erdőket és mezőket, a belváros felé vettem az irányt. Csak bandukoltam, a félmaraton és ez a terepfutás megtette hatását, olyan érzés volt, mintha a lábaim nem az enyémek lennének.

A parkban a Küküllő partján pihentem, majd megnéztem a Támadt várat, a Városházát és néhány templomot.

Ugyanaz a busz vitt haza, mint amivel reggel utaztam, csak most dugig volt emberekkel, ülőhelyet nem sikerült találnom. Ezek az apróságok már hidegen hagynak — elég sok macerával jár az utazgatás a futóversenyekre. Utazom amivel sikerül, tusolás helyett beérem egy nedves törölközővel, átöltözöm ahol épp lehetőség nyílik rá, stb.

Jó volt részt venni ezen a rendezvényen. Gyönyörű tájakon vitt végig az útvonal és a szervezés nagyon rendben volt. Egyedül azt sajnálom, hogy alig néhány embert sikerült megismernem, a kis csoportok nagyon zártkörűek voltak, így alig akadt akivel válthattam pár szót.

3 thoughts on “Tihadár Emlékfutás: közösségi szaladás az udvarhelyi Szarkakőhöz”

  1. Egyre jobban büszke vagyok a kitartásodra, sikereidre. SOK EREDMÉNYES FUTÁST KÍVÁNOK!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.