Riverside 10K: folyóparti verseny kánikulában, túrával zárva

Augusztus első vasárnapján rendezték meg a Riverside 10K futóversenyt St. Neots városában. A verseny útvonala többnyire a városon átfolyó Great Ouse folyó partján haladt.

Az útvonalválasztás felettébb egyedire sikerült, mivel parkokat, mezőket, fás részeket, hidakat, városi utakat és egy hajózsilipet is magába foglalt.

Erre a versenyre egy héttel az Isle of Man félmaratonom előtt került sor, így tempósan, de nem maximum erőbedobással szaladtam. A kivételesen nem angolos nyári kánikula nehezítette a dolgunkat, akárcsak a szervezésbe becsúszott hibák.

Habár a versenyt különösebben nem élveztem, ez vett rá, hogy elutazzam ebbe a városkába, ahol egy kellemes napot töltöttem el és egy gyönyörű természetvédelmi területet — Paxton Pits — látogathattam meg.

Felkészülés

Ez a futás az utolsó volt a sorban azon négy 10 kilométer hosszú verseny alkotta sorban, amit öt hét alatt futottam, kezdve a terepen futott Fen Gallop 10K-vel, és folytatva a szeles St Ives 10K-val, majd az esőben teljesített Littleport 10K-val.

Mivel az előző hármon kihajtottam magam és alig egy hét volt hátra az Isle of Man félmaratonig, így itt visszafogtam magam és a félmaratonra tartalékoltam az erőmet.

A verseny reggele

Szokás szerint korán keltem és nagyon örültem a napsütésnek. Egy óra kényelmes sétával jutottam el a buszmegállóig, ahonnan bő fél óra alatt vitt el a busz St Neots-ba. Mivel sosem jártam ebben a városban, nagyon kellett figyeljek, hogy jó helyen szálljak le.

A buszmegállótól alig öt percnyi sétára volt a versenyközpont a Riverside parkban. Nem lehetett eltéveszteni, minden irányból özönlöttek a futók feléje.

A versenyközpontnál előbb sorba kellett álljak egy iratkozási lapért, majd miután azt sikerült kitöltenem egy újabb sorban állás után beiratkoztam a versenyre. Ezután jött a harmadik sorban állás, hogy megkapjam a rajtszámomat és a bokára erősíthető időmérő chipet. A negyedik sorban állás az ajándék rövid ujjúért volt — kivételesen jó minőségű, reklámoktól mentes technikai póló.

Egy kis összhang jól jött volna a szervezőktől, ezt mind le lehetett volna tudni egyszerre.

Ekkorra már perzselt a nap. Miközben átöltöztem és napvédő krémmel kenegettem magam, nézhettem a gyerekeknek rendezett 2 km-es futást.

A csomagmegőrző egy nagy sátor volt, de felügyelet nélkül. Szerencsére senkinek nem tetszett meg a hátizsákom és állt odébb vele és tartalmával amíg szaladtam.

A rajt

A rajtzóna a park egy nagyobb füves területén volt. Ide csoportosultak össze a futók — több mint négyszázan — és mindenki forgolódott, próbálta kitalálni hogy melyik irányba is fogunk elindulni.

Kevéssel az indulás előtt az egyik szervező is előkerült, aki útbaigazította a futókat. Legalább öt percen keresztül sorolta a fontos dolgokat, tudnivalókat, versenyszabályzatot — jómagam a harmadik sorban álltam, de egy mukkot sem hallottam belőle.

Végül elindultunk.

A futás első fele

Mint az lenni szokott, a legtöbben sprintelve vágnak neki a versenyeknek, aztán néhány száz méter után kifáradnak és utána szenvednek a célba érésig. Itt is ugyanez történt — tartottam magam a terveimhez, így 4:10-15 perc/km tempót tartottam és jóformán a társaság fele helyben hagyott.

Alig száz méter után egy sánc keresztezte az utunkat, amit át kellett ugrani. Nem volt egyszerű feladat, hiszen a tömegben alig lehetett egy-két méterre előrelátni.

A park északi csücskét elérve egy visszafordító kanyar után megindultuk déli irányba, újra keresztülvágva a parkon.

Nagyjából egy kilométer megtétele után a parkot keresztező út alatt átvezető aluljárón szaladtunk keresztül, majd egy 600-700 méteren keresztül szaladtunk közvetlenül a víz mellett, alig két-három méterre tőle. Ez a rész nagyon szép volt, a vízen hattyúk úszkáltak, akik még csak egy pillantásra sem méltattak bennünket.

A parkot elhagyva egy kis füves részen vágtunk át, majd megérkeztünk a város egyik csücskébe. Aszfaltúton haladtunk házak mellett és próbáltuk követni a szervezők által kialakított nagyon kanyargós utat — jószerivel száz méterenként volt egy letérő.

A házak közül egy fás részre tértünk be, ahol sikeresen elindultunk rossz irányba a hibásan kirakott irányjelző táblák és szalagok miatt — ha így raknám ki a parkrun-on a jelzéseket, páros lábbal rúgnának fenékbe.

Hamar korrigáltunk, de a lelkesedésem tovább csappant. Egyszerűen nem tudtam figyelni sem a futásra, sem a tájra, mindig a letérőket kellett keresni.

Három kilométer megtétele után érkeztünk meg a biciklisek és gyalogosok számára fenntartott Willow-hídhoz, ami több száz méter hosszú. A kilátás innen jó volt, látszott a mező és alattunk a folyó. A keleti partra átérve csak arra kellett vigyázni, hogy a híd végénél levő oszlopokat kikerülje az ember.

A negyedik kilométernél újra a város egyik csücskébe érkeztünk meg, méghozzá egy forgalmas út mellett vezető járdára. Itt szaladtunk tovább és értük el a féltávot jelző táblát — ami ugyan biza hol máshol lett volna, mint egy kanyarban.

A féltáv megtételéhez kereken 21 percre volt szükségem.

A futás második fele

Néhány száz méter után végre kijutottunk az épületek közül és visszaértünk a folyópartra. A magas fűben vezető ösvényen nehéz, ámde élvezetes volt a futás. Itt a tempóm nagyon visszaesett, de nem bántam, élveztem a természetet.

A hatodik kilométernél újra átkeltünk a folyón, ezennel a Rivermill hajózsilipnél levő kis hídon. Mindkét oldalán lépcsők voltak, így csak óvatosan lehetett közlekedni. Visszaérve a nyugati oldalra pár másodpercig tétlenül álltam, nem tudtam merre is menjek tovább. Kénytelen voltam bevárni a mögöttem levő futót, aki tudta az utat.

Innentől együtt szaladtunk, ami jól jött, mivel az út tovább kacskaringózott, sok volt a letérő. Az egyik ponton a szervezők száz méterről integettek, ordibáltak, hogy vegyük észre a letérőt, különben teljesen rossz irányba megyünk el.

Itt már poénkodtunk egymással, hogy ennyire kanyargózó versenyt még nem láttunk. Irdatlan sok energiámba került mindig megtalálni az útvonal folytatását, hiszen többször is meg kellett álljak vagy lelassítsak.

A hetedik kilométernél újra kiértünk a mezőre és újra átszaladtunk a Willow-hídon, ezennel is a nyugati partról a keletire. Átérve szerencsére más irányba tértünk el, mint előzőleg és a folyó mentén, a fű között húzódó ösvényen kezdtünk el északra, a rajt-cél zóna irányába szaladni.

Ez a rész szintén nehezen volt futható, de kárpótolt a növényzet szépsége és a folyó látványa.

A kilencedik kilométer környékén egy hídon visszajutottunk a Riverside parkba, és továbbra is a folyó mellett szaladva, ugyanott ahol a verseny első kilométerét tettük meg, csak fordított irányba haladtunk.

A meleg és a sok kanyar miatt elegem volt az egészből, vártam, hogy a végére érjek. Kicsit hecceltük itt egymást pár futóval, de hamar kiszálltam a játékból és hagytam, hadd tombolják ki magukat.

Az aluljárón átjutva kényelmesen gyors tempóban haladtam a célvonal felé, miközben többen is megelőztek. Nem volt hová siessek, sem az időeredmény, sem a helyezés nem volt lényeges számomra.

Sok néző kijött a célegyenesbe szurkolni ami nagyon meglepő volt, mivel útközben jóformán egy lélekkel sem találkoztunk, leszámítva az önkénteseket.

A befutóérem egy fáklyát és babérlevél ágakat ábrázolt. Nem tudtam ezt mire vélni, ez nem az olimpiai játékok volt.

Adatok

Az időm 0:43:16.5 óra lett — igen, tizedes pontossággal mérték. Ez az 51. helyre volt elegendő 463 célba érkezőből. A célomat teljesítettem, egy nagyon jó felkészülési futást tudhattam magam mögött.

Ami a technikai oldalát illeti a dolgoknak ez a Movescount oldal tartalmazza a sportórám által mért adatokat és útvonalat. Számomra innen a legfontosabb adat a 94-es lépésszám, amivel határozottan elégedett vagyok.

Paxton Pits természetvédelmi terület

A verseny után literszámra ittam a vizet, a nagy meleg kiszárított. A szervezők három deciliteres üvegeket szolgáltak fel, így sokszor kellett térjek. Egy órácskát pihentem az árnyékban, ami alatt megszáradt az összeizzadt cipőm, miközben a befutókat figyeltem és a lábaimat nyújtottam.

Ezek után vettem a batyumat és követve a térkép utasításait, elindultam világot látni. A parktól délre szaladtunk a folyópart mentén, hát ideje volt megnézni az északi részt is.

Miután átvágtam a városközponton, újra füves részre értem. Jól esett a séta, de meglepett, hogy sehol senki nincs. Persze az utakon jártak az autók, de sehol egy gyalogos, bicajos, kutyát sétáltató öreg néni vagy épp babakocsit toló anyuka nem volt. A nagy meleg elől mindenki elbújt.

Hozzávetőleg egy órá baktatás után érkeztem meg a Paxton Pits természetvédelmi területre. Ennek az a fő jellemzője, hogy régebb homok és kavics kitermelésére használták, majd miután abbahagyták, a víz feltöltötte a méretes gödröket és kisebb-nagyobb tavakat hozott létre. A víz hatására hamar növekedésnek indult a növényzet és jelenleg rengeteg fa és bokor borítja a helyet.

Paxton Pits természetvédelmi terület
Paxton Pits természetvédelmi terület

Nem csak a növények, de az állatok is nagyon szeretik ezt a kicsit elvadult parkra hasonlító területet. Mindenfelé madarak láthatóak és sok mókus mászkál a fákon.

Itt töltöttem a nap hátralevő részét, órákon keresztül barangoltam és bejártam a folyóparton és a tavak között cikázó ösvények nagy részét. Még szerencse, hogy volt egy kávézó is, így bőségesen tudtam vizet vásárolni és a mosdóban le tudtam mosni magamról a vastag sóréteget ami a futóverseny során izzadtam ki.

Már későre járt, mire visszatértem St Neots-ba, onnan pedig a busz hamar hazahozott Cambridge-be. Kellemes nap volt, és habár a futóverseny nem igazán dobogtatta meg a szívemet, az vett rá, hogy megismerjek egy szép kisvárost és a rajta keresztülfolyó Great Ouse környékét.

2 thoughts on “Riverside 10K: folyóparti verseny kánikulában, túrával zárva”

    1. Sajnos igen, utána belassul a tömeg és feltart mindenkit. Az első 300-500 méter sprint kell legyen ezeken a rövid 5-10 km-es versenyeken, különben esélytelen értelmes időeredményt futni.

      Köszi!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.