Tapasztalataim a rápihenés időszakáról

A maratont — vagy bármely futóversenyt — közvetlenül megelőző pár napos vagy hetes időszakot nevezzük rápihenésnek. Hossza a maraton előtt két-három hét szokott lenni.

Sokak által hanyagolt, ámde pont annyira fontos, mint a többi szakasza a felkészülésnek. Célja, hogy a futó kipihenje a több hónapon keresztül tartó kemény edzésmunkát, regenerálódjanak az izmok, ízületek és helyrejöjjenek az apróbb sérülések.

Az edzésmunka fokozatosan csökken, úgy hosszúságban mint intenzitásban.

Mivel rengeteg idő és energia marad meg, ami nem megy el a fizikai edzésre, ez kitűnő alkalom a mentális felkészülésre és a verseny előtti utolsó simítások elvégzésére.

Számomra nem alakult a legjobban az erőnléti szakasz — ez előzte meg a rápihenést. Itt már éreztem, hogy kicsit túlzásba vittem az edzésmunkát és muszáj volt egy kicsit visszaváltanom.

Sajnos egy apróbb sérüléssel is meg kellett küzdenem, most épp a bal térdem mondta be az unalmast, így a rápihenés időszaka kapóra jött számomra.

Bő két hetet szántam rápihenésre.

A lerövidített futások miatt hirtelen nem tudtam mit kezdeni a sok felszabadult idővel. Valóban tudtam lazítani, sétálgatni, regényeket olvasni és kicsit élvezni a tavaszi kellemes időt.

Egy pár órás kerékpártúrát is beszerveztem magamnak, ami jól sikerült, de sajnos hibáztam és ennek megittam a levét utólag. Habár a végcél szép volt, hiszen láttam az aranyosmeggyesi kastély romjait, az útvonal dögunalmas volt, így nem kötött le a táj és anélkül, hogy jóformán észrevettem volna, szinte padlógázzal mentem órákon keresztül.

A térdem nem értékelte ezt, másnap jobban fájt, mint valaha. A futással egyszer-kétszer megpróbálkoztam, de csak erősödött a fájdalom, így nem erőltettem.

A versenyt megelőző hétvégén húztam futócipőt utoljára a lábamra, utána minden energiám a sérülésből való felépülésre fordítottam. Félórás-órás masszázs és nyújtás minden reggel és este.

Bizonytalanná vált, hogy rajthoz állhatok-e a versenyen? A sok hónapnyi kemény munka után ez nagyon sokkolóan hatott.

Ezt az utolsó hetet arra használtam fel, hogy megváltoztassam a gondolkodásomat, a magammal szemben állított elvárásaimat.

Először azt akartam, hogy a lehető leggyorsabban fussam le a maratont, ez szerint készültem, ezért volt a sok kemény edzés. Mivel erre kevés esélyt láttam és nem akartam újra csalódottan eljönni a versenyről, mint például az ősszel, hát mást határoztam.

Ne hidd, hogy ez könnyű volt!

Nagy segítségemre volt az éppen ekkor megjelenő The One Skill könyv Leo Babauta-tól.

A fájdalom napról napra csökkent és a térdem is egyre jobban bírta a terhelést. Pár nappal a verseny előtt már tudtam, hogy rajthoz tudok állni. Ennek nagyon örültem, hiszen nem sokszor vehet részt az ember egy olyan híres versenyen, mint a prágai maraton.

A terv egyszerű volt: gyorsan szaladok a versenyen, amíg bírja a térdem. Az első gyanús jelnél pedig visszaveszek a tempóból, élvezem a versenyt és nézem a várost. Nem akartam kockáztatni egy komoly sérülést, ami hónapokra kivonna a forgalomból.

A rápihenés mindig mozgalmasan szokott véget érni, ez esetemben sem volt másképp, hiszen el kell utazzam a verseny színhelyére, meg kellett ismerkedjem egy új várossal, át kellett vegyem a rajtcsomagom és szállás után is kellett nézzek. Ez hihetetlen mennyiségű energiába kerül pont a verseny előtti napokon.

Mint olvashattad számomra a rápihenés inkább teljes pihenés volt ahol a mentális felkészülés kapott óriási szerepet.

A sok hónapnyi felkészülés után végül sikerült rajthoz állnom a maratonon!

A következő bejegyzésemben beszámolok a versenyről, amely újra tartogatott meglepetéseket, mint eddig minden maratonom.