A parkrun jó és rossz oldala

A parkrun egy közösségi futás mely Angliában kezdődött bő tíz évvel ezelőtt és nőtte magát világméretű rendezvénnyé. A lényege, hogy minden szombat reggel összegyűlnek a futók különböző parkokban szerte a világon és szaladnak öt kilométert.

Részletesen a Cambridge Parkrun 5K: világméretű, heti rendezésű futás egyik helyszíne bejegyzésben mutattam be, hogy mi is a parkrun és írtam első élményeimről.

Ezt követte a A szervezők és az önkéntesek gyakran elfeledett munkája, melyet a parkrun-on való első önkénteskedésem inspirált.

Az elmúlt bő félévben 20 alkalommal vettem részt mint futó, és 7 alkalommal mint önkéntes. Ez alatt az időszak alatt kellő betekintést nyertem, hogy véleményt formáljak az egészről, tényekként feltárva a jó és rossz oldalát.

A közösségi futás

A parkrun-t fel lehet fogni közösségi futásnak, mivel sokféle ember gyűlik itt össze egy ingyenes hétvégi futásra a parkban. A szórás óriási, a leggyorsabb, legfittebb profi sportolóktól kezdve a lassú, első öt kilométerét teljesítő kocogóig bezárólag.

Van itt gyerek, öreg, babakocsit toló anyuka, kutyával futó középkorú pocakos férfi, csípőprotézises idősödő nő, szívinfarktust túlélő hetvenes, gyengénlátó, makkegészséges huszonéves, félkarú tinédzser és másnapos egyetemista egyaránt. Hogy csak néhányat említsek a színes felhozatalból.

Van aki futva érkezik, van aki bringával, van aki busszal és van aki autóval.

A parkrun közössége nagyon elfogadó, bárki szaladhat aki képes teljesíteni a távot.

És mindezek ellenére sem érzem azt, hogy ez egy igazán összetartó közösség lenne. Véleményem szerint ennek az oka a versenyjellegből ered.

A verseny

A parkrun másik oldala a közösségi futás mellett, hogy a táv pontosan van kimérve és mérik azt is ki mennyi idő alatt futotta le. Ezek után az eredmények megjelennek a hivatalos weboldalon a helyezésekkel együtt. Sőt, a helyezés alapján pontokat is kapnak a futók, ami az éves összesítésbe számít bele.

Ezenkívül nagy hangsúly van fordítva az egyéni legjobb idők elérésének, szinte a szervezők — és itt a parkrun kitalálóira, vezetőségére gondolok, nem az önkéntesekre — belehajszolják ebbe az embereket.

Ez teljes mértékben egy versennyé alakítja a parkrun-t. A dolog eltolódik a közösségi futásról a versenyzés irányába, a minél jobb időeredmény és helyezés elérésére törekszik a nagy többség.

Ellenben hivatalosan sosem volt ez versenynek deklarálva, aminek inkább jogi okai vannak, mintsem racionális magyarázata. Ezáltal nem kell licencdíjakat fizetni az atlétikai szövetségeknek, orvosi ellátást biztosítani, sem rajtszámokat osztogatni.

A kettősség zavara

Ez a kettősség sajnos nagyon érződik a futáson. Ha versenynek nevezem, akkor sokan felzúdulnak, hogy ez csak egy futás, ha pedig csak egy futás, akkor minek hajtani mint az őrült egyéni legjobb időkért és jó helyezésekért minden héten?

Tapasztalataim szerint a legtöbb ember versenyként áll hozzá, ami azt jelenti, hogy elutazik a parkrun helyszínére, bemelegít, fut ahogy csak tud, majd lazít egy keveset, mielőtt szedi a sátorfáját és lelépik. Ezt a viselkedést a legjobb jóindulat mellett sem lehet közösségi futásnak nevezni.

Cambridge Parkrun: a 20. számomra
Cambridge Parkrun: a 20. számomra

Viszont ott van a másik oldal is, akik csak akarnak egy kellemeset szaladni a parkban szombat reggel pár ismerős arc körében. Ők akarják élvezni a friss és tiszta levegőt, arcukon akarják érezni a nap melegét vagy az esőcseppeket, majd a futás végeztével egy tea mellett elbeszélgetni, miközben nagy ívben tesznek az elért időeredményükre.

És ez a két csoport sosem fog kijönni egymással. Aki az időeredményre hajt, azt zavarni fogja, hogy a másik csak kocog előtte és elállja az útját. Aki pedig csak a szórakozás végett van ott, azt idegesíteni fogja a sok siető, tolakodó és néha pofátlanul gyúródó futó.

Az önkéntesség

Az önkéntesség is része a parkrun-nak, hiszen teljes mértékben önkéntesek tartják fenn a futásokat. Persze valahol Londonban van néhány nagyfőnök, aki elintézi a szükséges papírmunkát, szponzorokat szerez és a marketinggel is foglalkozik, de számuk talán tucatnyi ha lehet.

20-30 ember szükséges minden héten csak egy parkrun megszervezéséhez.

Azzal, hogy önkéntesként is többször ott voltam, láthattam az ők munkájukat is. Ez a közösség nagyon eltér a futókétól, első látásra sokkal barátságosabb és befogadóbb.

Ellenben amit tapasztaltam az, hogy van egy tucatnyi emberből levő mag, akik jóformán kisajátították maguknak a parkrun szervezését. Szép tőlük, hogy minden szombaton ott vannak és teszik a dolgukat, de sokszor éreztem, hogy köreikbe beférkőzni szinte lehetetlenség. És ha nem érzed azt, hogy a többi önkéntessel egy szinten álltok, akkor egy idő után elmegy a kedved a segítéstől.

A kényes egyensúly

A parkrun talán legnehezebb része az egyensúly megtalálása a futók és az önkéntesek számát illetően.

Először is kell kellő számú önkéntes, hogy egy parkrun működhessen. Ez kisebb rendezvények esetén nem mindig jön össze, ami a futás minőségének a rovására megy, de akár az adott parkrun meg is szűnhet.

Aztán a futók száma sem mellékes. Ha túl kevesen vannak és teljesen széthull a társaság pár kilométer szaladás után, akkor sokan elunhatják a futást. A másik véglet pedig — ami épp a Cambridge-i parkrun-on történik —, hogy jóval több futó vesz részt, mint amennyi kényelmesen elférne a parkban.

Hogyan lehetne javítani a parkrun-on?

Véleményem szerint ezt a kettősséget kellene megszüntetni, ami most van, mert ez így félúton van a közösségi futás és a verseny között.

Ha igazi verseny lenne, akkor az nagyon túlbonyolítaná a dolgokat és sok értelmét nem látnám, hiszen verseny van dögivel, ámde közösségi futás alig néhány.

Ha pedig a közösségi futás irányát választanák, akkor meg kellene szüntetni az időmérést. Akit annyira érdekel az ideje az majd visz magával egy stoppert vagy karórát. Az időmérés hiánya tudatosítaná az emberekben, hogy ez nem a helyezésekről szól, hanem egy hobbi élvezetéről.

Mindemellett az önkéntesek száma felére-harmadára csökkenne, és a szervezés sokat egyszerűsödne.

Az igazán agresszív futók hamar elpárolognának és sokkal élvezetesebbé válna az egész.

A hiba amit szinte minden futó elkövet

Szintén az időeredményre hajtás végett látom, hogy a futók nagyon akarnak és hétről hétre elkövetik ugyanazt az orbitális hibát. Az, hogy párszor melléfog az ember, érthető, de hogy minden szombaton, az már sok.

Hogy miről is van szó? A legtöbben csúnyán elfutják az elejét. Aztán egy-másfél-két kilométer megtétele után kifogynak a szuszból és sebességük a felére csökken. Az utolsó kilométer pedig sokak számára szenvedés. Így jutnak el a sprinteléstől a döcögésig pár kilométer alatt.

Nekem ezzel az a legnagyobb problémám, hogy a szűk ösvényeken feltartják azokat, akik gyorsabban haladnak. És itt nem csak azokra gondolok, akik hajtanak, hanem azokra is, akik egy konstans tempó mellett szeretnének szaladni.

Hozzáállásom

Habár kétlem, hogy bármi is fog változni, a magam hozzáállásán változtathatok.

Az első pár alkalommal én is versenyként fogtam fel, hajtottam ahogy a csövön kifért és szinte minden héten egyéni rekordot futottam. Otthon kielemeztem a GPS-es óra eredményeit és betanultam az útvonalat — ami nagyon kacskaringós —, csakhogy pár másodpercet le tudjak faragni az időmből.

Az önkénteskedésbe is pont ekkora lelkesedéssel fogtam bele. Minden tudni akartam róla, mindent csinálni, mindenkivel összehaverkodni.

És habár közel 400 ember jelenik meg hetente a Cambridge parkrun-on, mégis alig három hónap intenzív futás és önkénteskedés után engem választottak meg a hónap parkrunner-jének.

De ennek megvolt az ára, kezdtem függő lenni és nehezemre esett szombat délelőttre más programot szervezni vagy részt venni valami másban. Ekkor ültem le és gondolkodtam el, hogy megéri?

Visszagondolva az időeredmények elhalványultak, de felerősödtek más emlékek, legyen az Jim, aki egy szívinfarktus után is minden héten ott van és tanítja az újonc önkénteseket, vagy Emily, akivel egy tea mellett dumáltunk a futás nagy kérdéseiről.

A természet szépsége és az időjárás kiszámíthatatlansága is erős nyomot hagyott bennem, és azokat az önkénteseket is csodálom, akik egy órán keresztül állnak az ösvény mellett, megállás nélkül tapsolnak és biztatják a futókat.

És ekkor kapott a parkrun egy teljesen új helyet az életemben. Számomra megszűnt verseny lenni és azóta közösségi futásként tekintek rá. Minden szombaton, amikor úgy döntök, hogy részt veszek rajta, vadászom azokat az embereket, akik hasonlóan állnak hozzá — és feltűnően könnyű kiszúrni őket, hiszen boldogok, mosolyognak és van energiájuk akár beszélgetni is, nem pedig vöröslő fejjel fújtatnak.

Az, hogy 19 vagy 29 perc alatt érek be a célba számomra már nem releváns. A kemény edzéseimet inkább letudom nyugodt körülmények között, ha pedig versenyezni szottyan kedvem, akkor részt veszek egy verseny.

A parkrun pedig legyen egy közösségi futás, ahol együtt űzhetem kedvenc hobbimat futótársaimmal.

2 hozzászólás a(z) “A parkrun jó és rossz oldala” bejegyzéshez

  1. Véletlenűl léptem ide és most örülök, mert egy új dolgot ismerhettem meg,
    Most hetvenhét évesen is sokat “maszírozom” a talpamat intenzív gyaloglással vagy egyszerü sétával. Napi adagom 8 – 50 km egyéb elfoglaltságaimtól függően.
    Köszönöm, hogy itt lehettem és a jó recepteket is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.