Haruki Murakami: Miről beszélek, mikor futásról beszélek? – könyvkritika

Murakami neve sokak számára ismert, hiszen ő az egyik legnagyszerűbb japán író. Regényei, novellái a kézzelfogható világot ötvözik a szürreálissal aminek eredménye egy nagyon egyedi és megragadó stílus.

Ez a könyv más; egy memoár. Murakami életéről szól a futás köré csomagolva. Sajnos a megvalósítás hagy kívánni valót maga után.

Önéletrajzi könyvnek túl sovány, a sport szempontjából pedig túl felszínes.

Néhány fejezetre bomlik a könyv, melyeket az író szabadidejében vetett papírra. Azt is leírja, hogy csak néha tudott időt szakítani ennek a memoárnak az írására, ami meglátszik a tartalom minőségén is. Az alig több, mint 150 oldal megírása több, mint két évet vett igénybe.

Miről beszélek, amikor futásról beszélek? könyvborító
Miről beszélek, amikor futásról beszélek? könyvborító

Egyik Hawaii-on töltött nyarán kezdte el írni a 2000-es évek közepén az 50-es éveinek derekán. Itt még sokat mesél a futásokról, elmerül a részletekben. Megtudjuk a heti kilométerekadagjait, a napi távjait, és ír az őszi new york-i maratonról, amelyre készül.

Azt is megtudjuk, hogy Murakami nagyon szeret zenét hallgatni futás közben. És hogy szinte minden nap szalad legalább egy órát. Ennél többet viszont nem igazán árul el a futásról, nem tudjuk meg, hogy milyen elveket, edzésprogramot követ, vagy milyen tempóban szalad.

Ahogy haladunk az olvasással, az események linearitása egyre jobban csökken, egyre több visszaemlékezést sző a műbe. Megtudjuk fiatalkorának részleteit, mesél a dzsesszbárjáról, és a feleségéről.

Az is kiderül, hogy a harmincas évei elején hogyan vált karriert és lesz bártulajdonosból író. Nem egyik napról a másikra történt, hanem több évnyi fokozatos átállással és egy, csak az írás öröméért írt regénynek köszönhetően.

Ekkor kezdett el szaladni is, hogy a sok üldögélést kompenzálja valamilyen mozgással és küzdjön a felszedett kilók ellen.

Több, mint húsz évnyi futás és írás után íródott a könyv, így az ember valahogy várja, hogy tele lesz ötletekkel, tanácsokkal, hogy mi működött és mi nem? Sajnos ez nem így van.

Az írás és a futás között egyetlen párhuzamot von, mely szerint mindkettő kulcsa a napi rendszeresség.

Azt is megtudjuk hogyan futotta le első maratonját Athénban, egyedül, egy autó által kisérve egy forgalmas bekötőúton. Itt-ott ír a többi maratonjáról is, New York, Boston és japán különböző városaiban.

Hawaii után Japánba repít minket a történet, a tokiói élet forgatagába, ahol jóval nehezebben tudja a napi edzéseit végrehajtani. Egy parkról mesél, ahol szeret edzeni és ahol sok japán élsportolóval találkozott az évek során, habár egyikkel sem váltott soha egy szót sem.

Újabb helyszínváltás, már Amerikában vagyunk és a Harvardon tartott beszédéről mesél és hogy mennyire meglepte a nagy érdeklődés amit iránta tanúsítottak az egyetemisták.

Ír Boston városáról, a folyópartról ahol szaladni szokott és a rozoga tömbházról, ahol kénytelen laknia. Utolsó finomhangolásokkal készül a new york-i maratonra, az ember kíváncsian várja, hogy vajon hogyan sikerült?

És akkor csend…

A művet körülbelül egy évvel később folytatta, és mindenféle triatlonokról mesél, meg évekig tartó úszóedzésekről, kerékpározásról. Elmondja hogyan blokkolt le az egyik triatlonján és utána négy évig elkerülte ezt a sportot.

Az is kiderül, hogy regényírás mellett fordítással is foglalkozik és több ismert író műveit is ő fordította le japánra.

Aztán foghegyről megemlíti az előző évi new york-i maratont és hogy alulteljesített magához képest. Panaszkodik a korral járó lassulásáról, aztán arról, hogy már nem köti le annyira a futás és inkább triatlonozni szeret.

Mesél egy újabb triatlonról, amelyet a Murakami nevű városban rendeztek meg és amit sikeresen teljesített.

A könyv végét valahogy erőltetnek látom, mindenképp próbál lezárni valamit, aminek nincs vége, vagyis a saját életét. Mégis leírja, hogy mit szeretne látni a sírkövén: “Legalább sohasem gyalogolt”. Ezzel fejezve ki azt, hogy futó volt és hogy minden versenyén szaladt, sohasem gyalogolt bele.

Számomra a könyv kaotikus volt és valahogy nem látom ki a célközönsége. Egy sportolónak felszínes, hiszen alig árul el valamicskét a részletekből, pontosan még az sincs leírva, hogy hány maratont futott végig. Egy Murakami-rajongónak pedig szintén túl felszínes, hiszen nagyon keveset árul el önmagáról.

Azok számára lehet érdemes elolvasni, akik szeretik Murakami műveit és kíváncsiak milyen az, amikor nem egy szürreális világban történő kitalált eseményekről, hanem megtörtént dolgokról ír.

Sajnos a Murakami név nélkül ez csak egy középszerű könyv lenne.