Loch Ness Maraton: szörnykeresés Skóciában, dombokon, tóparton és erdőben

Skócia Felföldjén van a világ egyik legismertebb tava, a Loch Ness. A tó egy geológia törésvonal mentén egy szurdok alján helyezkedik el, gyönyörű környezetben, szakadékszerű, erdőkkel borított falak között.

Loch Ness a Brit-szigetek legnagyobb tava, 36 kilométer hosszú és több mint kétszáz méter mély, mégis hírnevét a sötét és jéghideg vizeiben lakó állítólagos szörnyről, Nessie-ről, kapta.

Eme szemet kápráztató vidéken rendezték meg a Loch Ness Maratont szeptember végén, melyen részt vettem. A rengeteg domb és a brit időjárás sokat nehezít a versenyen, ellenben a festői táj kárpótolja a futókat és nem véletlenül tartják ezt a világ egyik legszebb utcai maratonjának.

Sajnos egy héttel a verseny előtt baleset ért egy másik futóversenyen, így sérülten, sebhelyekkel és kék-zöld foltokkal tarkítva álltam rajthoz. Habár alaposan megszenvedtem ezek miatt, újra sikerült bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok megküzdeni nagy kihívásokkal és lefutottam a nyolcadik maratonomat.

Felkészülés

A felkészülésem több hónapig tartott, nehéz is pontosan meghatározni, hogy mikor kezdődött. A legutóbbi maratonomat tavaly októberben futottam és az azutáni időszakot már teljes egészében lehet felkészülésnek tekinteni.

Röviden, az alapozás úgy novembertől április végéig tartott — ez egy repedt oldalborda miatt nyúlt el ennyire. Májustól pedig kezdődtek a gyorsító edzések, és az egyre hosszabb versenyek.

Előbb a parkrun 5 km-es távjába kóstoltam bele, majd halomra futottam a 10 km-es versenyeket (Fen Gallop, St Ives, Littleport, és Riverside), és végül augusztusban az Isle of Man félmaratont tudtam le.

Azokon a heteken, amikor nem volt versenyem, egy résztáv edzést, egy tempós futást és egy hosszú futást iktattam be, amiket sok-sok rövid, laza kocogással egészítettem ki munkába ingázás címszó alatt.

Habár mindegyik verseny hozzájárult a fokozatos felkészülésemhez — és hogy világot lássak —, igazán mérvadó a St Ives 10K-n elért 40:28 perces és az Isle of Man félmaratonon futott 1:28:12 órás időim. Ez a két verseny hasonlított jellegében a legjobban a maratonra, azaz utcai versenyek voltak, dimbes-dombos tájakon, széllel vagy esővel fűszerezve.

Ezek alapján bátran kalkulálhattam egy 3:05-3:10 órás idővel a maratonon.

Viszont nem eszik olyan forrón a kását! Az Isle of Man félmaratont kipihenve következett volna az igazán maratonspecifikus felkészülés, azaz néhány hosszú, 25-35 kilométeres futás. Bokafájdalom miatt — aminek azóta sem sikerült kiderítenem az okát — ezek elmaradtak, egy hónapon keresztül vissza kellett vegyek úgy az edzés mennyiségéből, mint minőségéből.

Mire meggyógyult a bokám, már csak két hét volt hátra a maratonig. Ekkor futottam meg az idei év leghosszabb távját edzésen, 26 kilométert, igaz, hogy terepen, ami egy 113 kilométeres hét — szintén idei legtöbb — utolsó futása volt.

Aztán egy héttel a maraton előtt rendezték meg a Tűzszekerek váltóversenyt, ahol egy futó szándékosan fellökött és eléggé összetörtem magam. Innentől már csak az volt a cél, hogy futóképes állapotba hozzam magam a maratonig.

Mivel ez a pár nap pihenéssel, többnyire ágyban fekvéssel telt, előkerültek a motivációs hanganyagok, egy pénzügyi befektetésekről szóló könyv és Skócia Felföldjeinek részleteiben is elmerültem, csak hogy lekössem a gondolataimat.

Utazás Inverness-be

Inverness, a Felföldek legnagyobb városa, volt a maraton legfontosabb helyszíne. Itt volt a versenyközpont, innen vittek ki reggel a rajthoz és itt volt a befutó is.

Ebbe a városba kellett elutaznom, ami nem volt a legegyszerűbb feladat. A repülők sehogy sem passzoltak a programomhoz, így végül a buszozást választottam.

Habár a 15 órás út Cambridge-től London-on keresztül Inverness-ig kisebb emberkínzásnak számít — 1000 km —, kárpótolt az a tény, hogy aprópénzbe került a jegy, és amit megspóroltam a repülőjegyhez képest, elegendő volt egy hétnyi hotelszámla kifizetésére. Így egy hosszú kirándulással tudtam zárni a maratont.

Péntek délután érkeztem meg és tizenakárhányóra alvás után indultam el a rajtcsomagomért.

Rajtcsomag a Bught parkban

Inverness felépítése egyszerű, a várost kettészelő Ness folyó partjain fekszik. Északról a Beauly Firth folyótorkolat határolja — ami az Északi-tengerre nyílik —, míg nyugatról a Kaledóniai-csatorna. A város szinte minden pontjáról látszik a városközpontban levő kastély és a város szélén fekvő Craig Phadrig erdővel borított dombja.

Ennyi tudás alapján nagyon könnyű elboldogulni ebben a kisvárosban. A város déli csücskénél, a folyóparton levő Bught parkot hamar megtaláltam.

Szombaton már nagyban folytak az előkészületek. Az útvonal utolsó kilométereit kerítésekkel és szalagokkal határolták. A parkban már álltak a sátrak. Az utak tele voltak táblákkal, ami az autósok figyelmét hívta fel az útlezárásokra.

Sok önkéntes segítő volt a parkban, akik hamar útbaigazították a futókat. Volt rajtcsomagátvétel, tésztaparti és vásárcsarnok.

A tésztapartira külön kellett jegyet vásárolni, ha az ember részt akart venni, de én ezt nem tettem meg, így nem tudom milyen volt. A vásárcsarnok számomra legjobb része az volt, hogy ingyen ki lehetett próbálni a zseléket és zselékockákat amiket a versenyen szolgáltak fel.

Szimpatikus volt, hogy a rajtcsomag a rajtszámon kívül csak biztosítótűket és egy rövid, ámde precíz leírást tartalmazott a reggeli utazással kapcsolatos tudnivalókról. Semmi kacat, semmi fölösleg.

Az időmérő chip a rajtszámra volt ráragasztva.

A verseny műsorfüzete csak elektronikus formában jelent meg, hogy papírt spóroljanak vele — amiért csak gratulálni tudok, amúgy is a 2-3 oldalnyi lényeg mellett csak reklámokkal volt teletömve.

Ezenkívül a weboldalon volt egy részletes leírás az útvonalról — és rengeteg infó a versenyről — egy profi futó tollából, ami nagy segítség volt számomra. Ez nem szépített a dolgokon, kereken megmondta, hogy milyen a verseny útvonala és hogyan lehet megbirkózni vele.

A nap többi része városnézéssel és ismerkedéssel telt el.

Utazás a rajthoz

Kis hotelszobám a kastély árnyékában helyezkedett el a város központjában. Örültem, hogy ilyen jó helyen találtam szállást, ami több heti munkámba került, hiszen több ezer futó és kísérőik rohamozták meg Inverness-t erre a hétvégére — én pedig túl későn fogtam neki megszervezni ezt a kirándulást.

Reggel korán keltem, de a szokásos nyugtalan, verseny előtti alvásom nem volt teljesen pihentető. A lábaim sem voltak annyira frissek, mint szerettem volna, ami betudható az utazásnak, de akár simán pszichológiai okokra is visszavezethető.

A hotelben már reggel hatkor zajlott az élet, a nagy többség a maratonra jött.

Ilyenkor taxit találni esélytelen, így gyalog indultam el a kb. két kilométerre levő Bught parkba. Az utcán hemzsegtek a futók, vonult a tömeg a folyóparton. Hideg volt, talán öt fok ha lehetett, ami a folyó mellett még hidegebbnek hatott és a szél is fújt. Éjjel valószínűleg esett, az út nedves volt, akárcsak a park füve.

A kezemen levő sebek fájtak, lángoltak a hidegtől.

A parkban rengeteg WC várt minket, amit a nagy többség ki is használt az utazás előtt.

Mivel ez egy ponttól-pontig jellegű verseny volt, szinte nyílegyenesen keresztül Skócián, valahogy el kellett jutni a rajtvonalhoz. A szervezők kitűnően megszervezték az utaztatásunkat, 40-50 autóbusz várt ránk a park mellett, amikre hamar felsietett a közel háromezer futó.

Loch Ness Maraton: útvonal térkép
Loch Ness Maraton: útvonal térkép

Kísérők nem jöhettek velünk és autóval sem lehetett megközelíteni a rajtot. Aki lekéste a buszt, az nem tudott szaladni. Percre pontosan indultunk, fél nyolckor, rendőri kísérettel, akik lezárták útközben a fontosabb útkereszteződéseket, hogy a buszokból kialakult konvojt ne zavarja meg más jármű.

A buszok a Loch Ness északnyugati partja mentén levő úton haladtak és csodás látványban volt részünk a felkelő nap sugarainál, miközben a tavat figyeltük. Annak túloldalán vezetett az út, ahol a futás várt ránk. Elérve a tó déli végét, Fort Augustus-nál egy utolsó gyönyörű kép tárult elénk a tóról és a szurdokról, majd a busz megindult felfelé a domboldalakon.

Szűk, erdőkkel övezett utakon haladtunk felfelé. Erdélyt juttatta eszembe a rengeteg fenyőfa.

Bő egy órával az indulás után értünk fel egy magas domb tetejére, és mint kiderült, itt volt a rajt.

A rajt előtt

A sok futó hamar lekászálódott a buszokról. Habár már nem volt annyira hideg, mint napfelkeltekor, bizony még mindig vacogtunk.

Kicsit több, mint egy óránk volt a rajtig, amit háromféleképpen lehetett elütni: sorban állással a WC-knél, sorban állással a teás-kávés büfé előtt vagy a tájat bámulva.

Habár nem szívesen váltam meg a kabátomtól, hamar túltettem a csomagomon, még mielőtt ott is sor alakul ki. A hidegben magamra öltöttem kedvenc szemeteszsákomat, ami legalább a szél ellen védett, majd feladtam a hátizsákomat az egyik csomagmegőrző teherautóra, ami visszaszállította azt Inverness-be.

A sok jól hidratált futó próbált könnyíteni magán… és hát annak is megvan a maga hangulata, amikor háromezer ember egyszerre akar pisilni. A többség sorba állt, de sokan a közeli fákat választották.

A táj egyszerűen gyönyörű volt. Sütött a nap és így minden szép színes volt. Egy magas, laposabb dombtetőn álltunk, melyen egy aszfaltút haladt végig. Két oldalt, pár méterre az úttól kezdődött az erdő, de egy-egy résen, kopárabb helyen be lehetett látni a völgybe, közeli dombokra. Körülbelül 300 méter magasan voltunk.

Fél tíz után rohamosan kezdett felmelegedni az idő, mindannyiunk örömére. Végre kiengedtek az elgémberedett tagjaim a nap melegétől. Lassan az emberek is feloldódtak, egyre többen mosolyogtak és mindenki elkezdett bemelegíteni a maga módján, de volt közös bemelegítés is, ha épp valakinek arra fájt a foga.

Voltak rajtzónák, amolyan iránymutatónak, nem ragaszkodtak hozzájuk olyan erővel, mint sok más maratonon. Így mindenki saját belátása szerint oda állhatott, ahol jól esett neki.

Rajt skót dudaszó mellett

Percekkel a rajt előtt felcsendült a skót dudaszó és a dobosok hangja, akik a mezőny végéről indulva szép lassan végigvonultak az úton közöttünk.

Loch Ness Maraton: rajt skót dudaszó mellett
Loch Ness Maraton: rajt skót dudaszó mellett

A hangos zene kellemesen csengett, a gyönyörű táj dombjai és fái kissé visszhangoztak tőle. Ekkor láttam először élőben skót népviseletet és skót dudát.

A zenészek áthaladtak a rajtvonalon és fújták tovább a nótájukat.

És akkor eldördült a rajtpisztoly, ami egy kisebb ágyú hangjával ért fel, pontosan tíz órakor.

Szintrajz

Mielőtt belevágnék a futás részleteibe, nézz meg egy szintrajzot, hogy mégis lásd, mennyire dombos volt az útvonal. Körülbelül ennyit tudtam én is a verseny előtt az útvonalról, amit a kép mutat meg.

Loch Ness Maraton: szintrajz
Loch Ness Maraton: szintrajz

Az a hosszú emelkedő 28-32 km között nem volt túl bizalomgerjesztő.

Az útvonal többnyire lejtett 15 km-ig, néhány huncut dombbal megspékelve, aztán dimbes-dombosan haladt a tó mellett, és végül néhány komolyabb emelkedő után vitt be Inverness-be.

A rajttól Foyers-ig, az első 10 km

A rajt után már kezdődött is a lejtő. Itt arra kellett a leginkább figyelni, hogy az ember ne kezdjen el rohanni, hiszen becsapós a lefelé szaladás és hosszútávon fárasztóbb tud lenni a lapos útvonalnál.

Loch Ness Maraton: a rajt utáni kilométerek
Loch Ness Maraton: a rajt utáni kilométerek

A nap már szépen sütött ekkor, meleg lett és a szél sem volt zavaróan erős. Viszont a hirtelen jött meleg és a futás kombinációja gyorsan izzadáshoz vezet, a szervezet próbál idomulni az új körülményekhez.

Az első két kilométer meredek lejtő volt, inkább a fékezésre figyeltem, anélkül, hogy szétcsapkodnám a lábaimat az aszfalton. Jól ment a futás, élveztem, örültem, hogy ott lehetek.

A rajtnál sem álltak olyan sűrűn a futók, mint más versenyeken és amint elindultunk hamar szétrázódott a tömeg. Könnyű volt szaladni, nem zavart senki. Tempóm 3:50-4:50 között ingadozott, tereptől függően — igyekeztem érzés alapján futni, alacsonyan tartva a pulzusomat és a légzésemet.

Ahogy haladtunk lefelé — de azért itt-ott akadt néhány rövid, ámde meredek kaptató — a fák is megsűrűsödtek körülöttünk.

A nyolcadik kilométernél jött az első kihívás, egy meredek domb, mely egy kilométer hosszan nehezítette a dolgunkat. Itt határozottan visszavettem a sebességemből, hiszen még csak a táv ötödénél jártunk. Sokan megelőztek, küszködtek, fújtattak felfelé. Kíváncsi voltam, hogy vajon közülük hánynak fogy el az ereje az utolsó tíz kilométerre?

A kaptatót meredek lejtő követte, ami szintén közel egy kilométer hosszú volt. Nagyon óvatosan szaladtam itt, mégis 3:40-ig is sikerült begyorsulnom, pedig eszem ágában sem volt ilyen gyorsan futni.

Alig értünk le az aljára, egy szinte függőleges fal szerű emelkedő következett. Itt volt Foyers, egy kis falu elbújva az erdőben. Nehéz volt feldöcögni erre a dombra, anélkül, hogy túlhajtsam magam, ezért bizonyos pontjain 8:45-ös tempóra (!) lassultam, ami már gyors sétának számít. Mondanom sem kell, hogy egy-két tucat lihegő, vörösödő fejű futó helyben hagyott.

Itt volt pár szurkoló is, ami felüdülés volt, jól esett hallgatni a biztatásukat.

Az emelkedő tetején értük el a 10 kilométeres táblát — ami az illeti, ilyen tábla nem volt, mivel mérföldben volt kijelölve a megtett távolság. Időm 44:20 perc volt, amivel teljesen elégedett voltam. Kellemesen bemelegedtem és jól esett a futás, és kellő erőt hagytam magamban a hátralevő kilométerek leküzdésére.

Frissítőpontok

A frissítőpontok megoldása nagyon ötletes volt és ilyennel még nem találkoztam. Háromféle frissítőpont volt, az egyiknél csak kaját, a másiknál csak vizet, a harmadiknál csak hidratáló italt adtak.

Kajás frissítőpont négy volt összesen, ami nem valami sok, így előre fel kell készülni, hogy hol mennyi kalóriát visz be az ember. Csak kétféle energiapótló “kaját” adtak, zselét és zselékockát. Számolgatni könnyű volt, mivel úgy a zselé, mint a hármas csomagban osztogatott kockák is 100-110 kcal körül mozogtak.

Az első és utolsó frissítőpontnál egyet, a két középsőnél két-két adagot vettem magamhoz, ami 600-650 kalóriát jelent. Így nem is ettem túl magam, de nem is kellett az eléhezéstől tartanom. Aki mindenhol csak egy zselét evett meg, az csúnyán lemerülhetett a végére.

Nem vagyok nagy rajongója ezeknek az ételféleségeknek, edzésen soha és versenyen csak nagy ritkán eszem ilyesmit. Itt nem volt más választási lehetőség.

Vizes frissítőpont mindig 200-300 méterrel a kajás után következett — addig pont volt idő megenni a zseléket —, ahol fél literes üvegben osztogatták a vizet. Ez sokkal jobb, mint a poharasdi, az ember annyit iszik, amennyi épp akkor jól esik, a többit pedig magára öntheti vagy szaladhat vele.

Az, hogy külön volt a kajálós és vízivós rész, nagyon szimpatikus volt.

A kajálós-vízivós pontok között kb. félúton hidratáló italt felszolgáló frissítőpontok voltak. Ez nem a tipikus sportital volt, hanem ásványi anyagokkal, sókkal tömött kalóriamentes víz. Ezt már műanyagpohárban adták. Nekem azt hiszem többet segített, hogy hideg volt a víz, mintsem az, ami benne volt.

Foyers-től féltávig, 10-21 km

Foyers-t elhagyva az út tovább lejtett, hat kilométeren keresztül, közben egy kisebb kaptatóval megszakítva. Végig erdőben haladtunk és ez elég hűvös volt a napsütés után, az atlétában fáztak a karjaim, vállaim, mivel a lejtő miatt nem kellett intenzív karmozgást végezni.

A tizenharmadik kilométernél éreztem, hogy baj van, baj lesz. Kezdtek előjönni az előző héten begyűjtött zúzódásaim. A verseny előtt féltem, hogy a térdem vacakolni fog, hiszen az nagyot koppant az aszfalton — végül talán egyedül az nem fájt.

Egy apró, pontszerű fájdalom alakult ki a jobb oldalamon a hónaljamtól nem sokkal lentebb a bordáim között — itt is megütöttem magam. Ez volt az utolsó testrészem, amiről azt gondoltam, hogy fájni fog, hiszen azért mégsem a bordáin fut az ember.

A sebességem egy hajszálnyit csökkent minden lépéssel, ahogy a fájdalom nőtt. Zavaró volt, mert minden karlendítésnél és légzésnél nyílalt egyet — úgy percenként kilencvenet! A lejtőn lefelé már csak olyan tempót tudtam tartani, amit lapos úton kellett volna.

Variáltam a testtartásomon ahogy tudtam, a jobb karomat jobban magamhoz szorítottam, kevésbé mozgattam, de semmi nem segített.

A tizenhatodik kilométernél értünk le a tópartra és innen úgy a táj, mint az út jellege megváltozott. Hogy milyen látvány fogadott, azt a cím fölötti képen láthatod: bal oldalunkon a Loch Ness, jobb oldalunkon egy erdő. Egyszerűen gyönyörű!

Számomra ekkor lett világos, hogy ez a fájás nem fog elmúlni, sőt, így itt véget is ért a versenyzés, a lehető legjobb idő és helyezés elérése. Az egyetlen célom az maradt, hogy beérjek a célba és közben élvezzem a tájat amennyire csak lehet.

Dombocskára fel, dombocskáról le. Erdőbe be, erdőből ki. Karnyújtásnyira a víztől, majd 50 méterről csodálva azt egy emelkedő tetejéről, fák közül. Így haladt az út, szép volt, de fárasztó. Ez a dimbes-dombos rész nagyon próbára teszi a futót, nem lehet elmerülni a futásban, mindig változtatni kell a technikán, a lépéshosszon, a tempón.

Sebességem továbbra is csökkent, annyira finoman, hogy észre sem lehetett venni a változást, mégis a tizenkilencedik kilométer után már 5:00-nál lassabb volt a tempóm.

Fájt az oldalam és szépen terjedt a fájdalom. A lapockámtól a mellizmaimig körülölelte a jobb oldalamat. És mivel a mozgásom nem volt teljesen szimmetrikus, így a lábaimban, csípőmben is éreztem, hogy nincs ez így rendjén. A jobb vádlim szép nyugisan kezdett begörcsölni, akárcsak a csípőm — ahol egy halványkék folt emlékeztetett a Tűzszekeres kalandomra.

Féltávnál mérőszőnyeg volt az útra kitéve. Az ígéret az volt, hogy amikor áthaladunk ezen, azoknak akik kérték előre, az időeredménye automatikusan lesz közölve a saját közösségi oldalukon. Ebből végül nem lett semmi.

Időm ekkor 1:38:55 óra volt, amivel elégedett voltam és ha pont ennek a duplájával érek célba, akkor egyéni csúcs lett volna belőle. De nagyon jól tudtam, hogy ebből nem lesz semmi és még egy négy óra alatti célbaérés sem valószínű.

Féltávtól Dores-ig, 21-28 km

Szaladtunk tovább a tó partján, szívtuk a friss levegőt — már amennyire lélegezni tud az ember, ha sajognak a bordái — és ahol csak lehetett lestük a víz felszínét, hátha előbukkan Nessie.

A huszonkettedik kilométernél levő frissítőpontot nyugisra vettem és gyalogolva tömtem magamba a két zselét,amit nem is olyan egyszerű kibányászni a tasakjából. Habár minőségi terméket adtak, engem a cukrozott, málna-, kávé- vagy citromízű takonyra emlékeztetett. Jól esett a kis pihenő, majd folytattam a futást.

Közben elhaladtunk egy ház mellett, ahol régen egy hírhedt alak élt, aki a fekete mágia nagy híve volt. Később a ház tulajdonosa Jimmy Page lett, a Led Zeppelin gitárosa, aki állítólag csapott néhány bulit arrafelé, amiért a környékbeliek nem rajongtak.

Huszonöt kilométernél volt a hidratáló vizes frissítőpont, amit újra kihasználtam sétálás céljából. Jól esett a hideg víz és elterelte a figyelmemet a fájdalmaimról.

Itt elértem a mélypontot, ekkora fájdalommal már a futás szenvedés volt és minden köhögés, tüsszentés úgy hatott, mintha egy kést forgatnának az oldalamban.

Mentem tovább, nem álltam meg egy pillanatra sem. Sokat segített a szép táj.

Huszonhét kilométernél muszáj volt belesétáljak, hogy enyhüljön a fájdalom. Dores-ben jártunk és itt már több szurkoló is előkerült. Foyers óta nem láttam egyet sem, épp csak egy motoros szervező járkált közöttünk néha ide-oda, figyelve a történéseket és kis zenét biztosítva számunkra.

Kétszáz méter gyaloglás után összeszedtem magam és elszaladtam egészen a huszonnyolcadik kilométernél levő Dores Inn-ig, ami egy nagyon ismert vendéglő a Loch Ness partján.

A Dores-i dombok, 28-37 km

Itt vettünk búcsút a tótól és nekivágtunk a táv legnehezebb részének.

Loch Ness Maraton: erdő
Loch Ness Maraton: erdő

Innentől csak az út bal oldala volt a miénk, a másik oldalon autók jártak, igaz, hogy gyér volt a forgalom.

Négy kilométer hosszú emelkedő várt ránk, de az is hullámzó volt. Az első két kilométerrel úgy-ahogy megküzdöttem, kevés belesétálással vegyítve a szaladást.

Aztán jött egy tábla az út szélén, hogy innentől egy picit meredekebb lesz az út — wee bit hilly. Csillagokat láttam a fájdalomtól és nagyon rosszul esett ezt a figyelmeztetést olvasni. Többször gondoltam arra, hogy lehet jobb lett volna otthon maradni, mint ilyen maratonosdival vesződni, aztán elhessegettem ezeket a csúnya gondolatokat a fejemből.

Futásról szó sem lehetett itt, az oldalam fájt, a csípőm fájt, a vádlim egy darab kőre emlékeztetett. Így többnyire sétával telt ez a rész, de ahol tetettem azért kocogtam egy keveset.

Mondanom sem kell, hogy halomszámra előztek meg a többiek. Ez különösebben nem érdekelt, csak vívtam tovább a saját harcomat. Az viszont aggasztott, hogyha valamelyik előzés közben hozzáér véletlenül a jobb karomhoz, ott helyben kinyúlok a nyílaló fájdalomtól — szerencsére ezt megúsztam.

A csúcson volt a harmadik kajálós-vízivós frissítőpont, ami megint jó ürügy volt sétálni és felszusszanni.

Ugyanolyan meredek úton indultunk el lefelé, mint a felfelé haladásunk során. A lejtő alsó felét már szaladva tettem meg, igaz, hogy csak 7:00 körüli tempóban.

Itt lassan kezdtek elfogyni a többiek is, már a társaság 10-20 százaléka sétált, ki lassabban, ki gyorsabban. Ki nyavalygott, panaszkodott amikor elmentünk egymás mellett, ki elvolt a maga világában.

A lejtő alján nem igazán lehetett megpihenni — na vajon miért is? —, máris jött a következő domb. Újabb kilométernyi kaptató, újabb gyaloglás számomra.

A harmincötödik kilométer után felértem erre a dombra is és tudtam, hogy túl vagyok a nehezén. Igaz, hogy erről még le kellett kászálódni valahogy, de nagy megkönnyebbülés volt, hogy ezt a nagyon nehéz hét-nyolc kilométert magam mögött tudtam. Persze ha csak a tipikus maratonos fájdalmaim lettek volna, akkor biztos könnyebb lett volna.

Kezdtem érezni a combjaimban, hogy már három és fél órája küzdök a dombokkal, így erről az utolsó dombról a lejövetel macerás volt a merev lábaimmal. Ha lassan is, de szaladtam, ha pedig kifáradtam, vagy nem bírtam a fájdalmat, akkor sétáltam.

Az utolsó 5 km, Inverness

A lejtő alján volt az utolsó frissítőpont, a harminchetedik kilométernél. Már a könyökeimen jött ki a zselé, gondoltam megállok és könyörgök egy kicsit a szervezőknek, hátha valahol akad egy kis banán vagy szendvics elrejtve.

Végül inkább a zselékockákat választottam, azon legalább van mit rágni — és ha tudom előre, hogy mennyivel egyszerűbb kiszedni a csomagolásából a zseléhez képest, végig ezt ettem volna. Egy nagy adag víz rá és uccu neki!

Épp egy futó botorkált el mellettem, panaszkodott a fájdalmaira. Gondoltam, hogy biztatom egy kicsit, a “Nyugi, már csak 5 km van hátra.” pedig meg is tette a hatását. Azonnal válaszolt, mégha ironikusan is, hogy “Az csak egy parkrun!”. Ezen kacagnom kellett, parkrun 37 km bemelegítéssel — így is felfogható a maraton.

Ez mindkettőnket felvillanyozott és nekiveselkedtünk az út végének.

Fogalmam sincs mi történt, de szinte egyik pillanatról a másikra minden fájdalmam elillant! Azok után, hogy közel három órán át kínozott, ez nagyon meglepett.

Az erőm megvolt, a fájdalom pedig nem hátráltatott tovább! Hát akkor szaladtam.

Az út itt már többnyire lapos volt, legalábbis az előző részekhez képest. Lassan kezdett kibontakozni előttünk Inverness, egyre sűrűsödtek a házak és az emberek. Eltűnt az erdő, cserébe érezhettük a hétágra sütő nap melegét. Tőlünk nem messze folyt a Ness folyó.

Az elmerevedett lábaimnak kellett egy kis idő, amíg magukra találtak. De itt már szaladtam és nagyon örültem neki, fokozatosan gyorsulva.

Az utolsó két kilométer pedig egyszerűen csodálatos volt. Az út mindkét oldala tele volt szurkolókkal, akik lelkesen kiabáltak, tapsoltak. A tempóm hamar bekúszott 5:00 alá és pont akkor voltam a legjobb erőben, amikor a többiek körülöttem már alig haladtak, vagy egy útszéli fának támaszkodva nyújtottak.

Hihetetlen mértékben élveztem a futást és szerettem volna, ha a többieknek is ilyen jól megy. Fülig érő mosollyal haladtam, itt-ott lepacsiztam egy-egy szurkolóval.

A Ness folyó partján szaladtunk, előbb a kastély mellett húztunk el, majd a Ness hídon átkelve a folyó túlpartján közelítettünk a Bught parkban levő cél felé.

Loch Ness Maraton: befutó
Loch Ness Maraton: befutó

Első maratonom óta — amit szinte napra pontosan négy évvel korábban szaladtam — nem vigyorogtam ennyire a célban. Nagy küzdelem volt ez a futás, de kihoztam a körülményekből a maximumot!

Csomagátvétel, masszázs, ebéd

Átlépve a célvonalat máris akasztották a nyakamba az érmet, mely nagyon ízléses és a verseny lógójával van díszítve, ami egy futócipő fűzőjének Nessie-szerű hullámzása. A gravírozás egy kis lapkára került, amit postán küldtek el egy héttel a verseny után — külön kellett fizetni érte.

A célban masszázs várta a futókat, igaz, fizetős. Nem próbáltam ki, mivel a lábaim nagyon beálltak percekkel a befutó után és a legutolsó dolog amit akartam, hogy valaki elkezdje gyömöszölni őket.

A csomagátvétel simán ment, alig száz métert kellett sétáljak. Habár a hátizsákom oldalsó zsebében levő filléres kulacsot elszórták valahol, örülök, hogy ilyen nagy csomagot is befogadtak a csomagmegőrzőbe és nem csak egy kis szatyrot, mint sok más versenyen.

Közben szólt az élőzenés skót dudaszó a parkban, miközben pihentem egy keveset a napsütésben. Nagyon elmerevedtek a lábaim.

A hátizsákot hurcolászva az oldalamba is visszakúszott a fájdalom, de nem törődtem vele, csak mentem az orrom után, mert finom illatok érződtek az egyik nagy sátorból. Ahol előző nap a tésztaparti, ott most kantinszerű ételkiszolgálás volt. Kétfogásos ebédet kaptunk, ami a nevezési díj részét képezte. Miközben kajáltunk egy kellemes hangú hölgy énekelt és gitározott.

Mire végeztem, már a hat órás szintidőt átléptük, de még mindig érkeztek a futók a célba. Szép lassan csoszogva elindultam velük szembe és szurkoltam nekik. Látszott, hogy felcsillan a szemük a tapstól, biztatástól, aztán szenvednek újabb pár métert, majd a következő szurkoló hatására újra összeszedik magukat, és így tovább.

Lassan, de vigyorogva vonultam vissza a hotelbe, büszkén viselve a befutóérmet a nyakamban. Több járókelő is gratulált, akárcsak a hoteltulajdonos. Kedves népek laknak Inverness-ben!

Adatok

Időm 4:16:18 óra volt, amivel az 1162. helyezést értem el 2414 célbaérkező közül. A hivatalos adatok szerint a versenyt csak 18-an adták fel.

Ezzel sikerült megfutnom a nyolcadik és egyben leglassabb maratonomat. Mindig is tartottam tőle, hogy mi lesz, ha egyszer négy órán kívül érek célba — hát nem dőlt össze a világ.

A sportórám által mért adatok ezen a Movescount oldalon találhatóak.

2 hozzászólás a(z) “Loch Ness Maraton: szörnykeresés Skóciában, dombokon, tóparton és erdőben” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.