Kingston 10K: sár, köd, London

Az idén nem volt tervben több verseny, úgy gondoltam, hogy három maraton és több rövidebb verseny bőven elég egy évre. Aztán mégiscsak megjött a kedvem hozzá, miután Londonba költöztem és mindenfelé futókat látok.

Valamikor a múlt hét közepén néztem utána, hogy milyen versenyek lesznek a közeljövőben. Meglepődtem, amikor a legközelebbi hétvégére összesen hét futóversenyt találtam, mindegyik Londonban.

Választani egyszerű volt, mivel a legtöbbnél már le volt zárva a regisztráció. Ami maradt azok mind parkokban voltak, ahol az ember fut körbe-körbe, leszámítva a Kingston 10K-t. Ez egy utcai futóverseny, ami úgy a város utcáin, mint a Temze partján végighaladt. Hossza, mint az látható a nevéből, 10 km.

Nem terveztem előre. Nem készültem fel. És mivel valamikor szeptemberben volt utoljára tempós edzésem. így kérdéses volt, hogy mennyit tudok kihozni magamból.

Bíztam egy 40 perc körüli időben.

Reggel

Kingston — teljes nevén Kingston upon Thames — London egyik kerülete a Temze partján. Habár szomszédos azzal a kerülettel, ahol lakom, mégis körülbelül tíz kilométert kellett utazzam a lakásomtól a versenyközpontig — még mindig nem szoktam meg ennek a városnak a hihetetlen méreteit.

Hűvös volt a vasárnap reggel, amikor elindultam, habár ahhoz képest, hogy november utolsó napja volt, nem panaszkodhatom. Már az nagy dolog volt, hogy az eső nem esett. Messze volt a napfelkelte, amikor már a buszmegállóban vacogtam. Az emberek jöttek-mentek, a buszok szinte tele voltak, hiába a korai hétvégi időpont.

Kingston központjába megérkezve gyalog folytattam az utamat, és keresgélni kezdtem a versenyközpontot. Soha nem jártam arrafelé, így a GPS-t is segítségül hívtam. Így is sikerült egy-két helyen elkavarodnom, végül magam sem tudom hogyan, de a Temze partján találtam magam.

Ez nagyon jól jött, hiszen felmérhettem az útvonal egy részét. Az aszfalt csúszós volt az éjszakai esőtől, és nemhogy a felkelő nap, de az út is alig látszott a sűrű ködtől. Ennek ellenére az úton egyfolytában húztak el mellettem a bringások, a folyón pedig az evezősök.

Versenyközpont

A versenyközpont egy sportközpont füves részén volt, egész pontosan a YMCA Hawker Center-nél — egész reggel a Village People Y.M.C.A. dala motoszkált a fejemben.

A rajtszámot pillanatok alatt megkaparintottam a szervezőktől, miután előbb lebetűztem, majd leírtam a nevemet.

Az időmérő chip a rajtszámra volt erősítve.

Az öltözködéssel megint gondban voltam, hiába fáztam, tudtam, hogy verseny közben meleg lesz. Egy vékony aláöltözet került a rövidnadrág és rövid ujjú alá, elvégre mégiscsak ősz van. Sőt, zokni a lábamra és kesztyű a kezemre!

Jöhetett a bemelegítés, amit a rajt előtt egy pár perces közös bemelegítés követett. Ez utóbbi nem volt nagy durranás, de legalább összegyűjtötte a futókat. Itt tűnt fel, hogy milyen sokan vagyunk, csupán 50-100 futóra számítottam. A rajthoz a tervezett idő szerint álltunk be, a szervezők ügyesen megoldották a rajtzónák kérdését egy hangosbemondóval.

Rajt

A rajtjel után a közel ötszáz futó teljes gázzal elindult. Hiába álltam a csoport elejére, és futottam csúnyán el a verseny elejét 3:30-as tempóval, sokan helyben hagytak.

Füvön kezdtünk, ahonnan kanyargós útszakasz jött. Az útvonal a járdán vezetett — ez meglepett, azt hittem az út szélén fogunk haladni. Nagyon kellett figyelni, sok volt a járdaszegély és az oszlop az első ötszáz méteren, amiket alig lehetett látni a tömegben.

Ezután a járda kiszélesedett, végre lehetett nyugodtan, saját tempóban haladni. Az előzgetés ment keményen, akik az elején nagyon belehúztak, már most maradoztak le, mások hátulról törtek előre. Nagyon vitt magával a többi futó, jól esett beleadni mindent.

A pulzusövet nem vittem magammal. Csak visszafogott volna, amikor látom, hogy milyen magas a pulzusom. Éreztem anélkül is, hogy ez nem egy maratoni kezdés, ahol az első félórában szántszándékkal fut lassan az ember. Öt perc után már kapkodtam a levegőt.

A következő rész egy keskeny járda volt. Kisebb dugók alakultak ki, mivel előzni nem igazán lehetett. Aztán valahol a második kilométer után egy füves részen átvágva kiértünk a Temze partjára.

Dagonyázás

Erre nem számítottam. Azt hittem aszfaltút lesz végig. De nem, egy gyalog- és bicikliút vezetett a folyóparton. Sok helyen bokáig érő sárral, nagy tócsákkal mindenfelé.

Kingston 10K: sáros út
Kingston 10K: sáros út

Csak úgy repült a víz és a sár minden futó cipőjéről, ahogy lépett, ugrálta át a pocsolyákat, gázolt bele a vízbe. Deréktől lefelé betemetett a sár, feketék voltak a lábaim, akárcsak a cipőim. Még szerencse, hogy terepfutócipőt húztam — egy újabb Vivobarefoot Neo Trail-t.

Így haladtunk féltávig, innentől aszfaltozott volt a gyalogút. Ennek ellenére a verseny után biztos voltam benne, hogy a táv legalább felét, ha nem épp kétharmadát földúton tettük meg, annyi energiába került azon a részen végigfutni.

Aszfalt

Itt már ki voltak alakulva a kisebb bolyok. Mi úgy öten lehettünk együtt, én jöttem leghátul közülünk, mert mindig lemaradtam egy hajszálnyira, amikor valami oszlop vagy egyéb akadály állta utunkat.

Mivel nem volt lezárva a forgalom elől az út, így minduntalan jöttek szembe a bicajosok és a reggeli kocogók. Ezzel nem is lett volna különösebb gond, volt hely mindenkinek, csak hát én már megszokásból is az út jobb oldalára húzódtam félre. Itt viszont nemcsak az autók, de a gyalogosok, bringások is a bal oldalon közlekednek…

A hatodik kilométernél kaptunk egy pohár jéghideg vizet. Ez jól esett, nagyon ki voltam melegedve. Nem számoltam azzal, hogy a köd miatt — hiába szállt fel a verseny előtt — nagy lesz a páratartalom.

Pár perc és már véget is ért a gyalogút, megérkeztünk oda, ahol reggel jártam, a csúszós aszfaltútra. Egy picit óvatosabban léptem és a fekvőrendőrökre is jobban figyeltem. Itt elég fáradt voltam, megint kapkodni kezdtem a levegőt, aztán helyreállt a légzésem, sebességem.

Párharc

A nyolcadik kilométernél egy éles balkanyarral elindultunk a versenyközpont felé. A kör lassan bezárult.

Újra járdák jöttek. Itt-ott jobbnak láttam lemenni az út szélére, mintsem felkenődni egy gyalogosra.

Az utolsó kilométerre került mellém egy társ, fej-fej mellett haladtunk, mikor én voltam előrébb pár centivel, mikor ő. Teljes egészében elfoglaltuk a járdát. Próbáltuk lehagyni, de egyúttal segítettük is egymást. Komoly csata volt, nem törődtünk más semmivel és senkivel.

Kihozta a maximumot belőlem.

Aztán jött egy bal kanyar. Öt méter után még egy. És akkor előttem volt az út, nyílegyenesen. Már szinte begyorsítottam, amikor rájöttem, hogy még egy bal kanyar volt, ami rávitt a fűre. Mivel ezt csak lassítva és jó nagy ívben sikerült bevennem, messze lehagyott a másik futó.

Cél

Innen már csak száz méter volt a célig. Mivel már senki nem érhetett utol, kicsit lazábbra vettem ezt a részt.

Kingston 10K: befutó
Kingston 10K: befutó

Örültem, hogy sikeresen beérkeztem. A tavalyi Cusworth 10K-n elért egyéni legjobb időt nem sikerült felülmúlnom, viszont most nem is voltam felkészülve és az útvonal is nehezebb volt.

Az időm 42:16 perc lett és ezzel az 59. helyen végeztem a  462 célba érkező közül. Egy pöttöm gyerek adta át a befutóérmet.

A sportórám által mért adatok a Movescount oldalán láthatóak.

A célban kaptunk banánt, vizet és energiaitalt. Váltottam pár szót néhány futóval, de a brit akcentus még mindig ki tud fogni rajtam. A díjkiosztó után szélnek eresztettek minket.

Úgy ahogy átöltöztem, levakartam magamról a sarat és nyakamba vettem a várost. Egész nap sétáltam, újra bejártam a Temze partját, ezennel megfigyelve minden apró részletet, füvet, fát, madarat és embereket. Tátottam a szájam, ámultam, hogy milyen szép parkok vannak errefelé.