Goshen: a mexikói Tarahumara indiánok, a futó nép – filmkritika

A Tarahumara indiánok — avagy ahogy ők nevezik magukat, a Rarámuri nép — egy népcsoport akik a mexikói Réz-szurdokban laknak.

Igazi hírnévre pár évvel ezelőtt tettek szert, amikor megjelent a Futni születtünk könyv Chris McDougall-tól. Ez a könyv nem csak ezt a népcsoportot tette ismertté, hanem a minimalista lábbelik forradalmát is elindította.

Ők a könyv főszereplői, a futó nép, akik életüket a szurdokban töltik és rengeteget szaladnak. Nem sportból, hanem mert ilyen az életmódjuk. Anno a könyvet olvasva nagy segítség volt, hogy néhány fénykép is mellékelve volt hozzá, így könnyebb volt elképzelni őket, az életüket.

Amikor megtudtam, hogy Dana Richardson és Sarah Zentz fogta magát, és készített egy filmet a Rarámurikról Goshen – Places of Refuge for the Running People címen, felcsillant a szemem. Az indiánok mellett a film felvonultat néhány ismert személyt is, köztük Chris McDougall-t, akik magyarázattal szolgálnak az indiánok különös életét övező dolgokról.

Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a filmnézésbe — és kellemesen csalódtam.

A film kezdése tökéletesebb nem is lehetne, miközben gyönyörködünk a Réz-szurdok napsütötte szakadékaiban, köveiben és megsárgult növényzetében, röviden megtudjuk kik is a Rarámurik. Aki már ismeri őket, annak jól esik az emlékeztető, aki nem, az dióhéjban megtudhatja kikről is fog szólni a film.

Étrend

Nagy hangsúlyt kap az étrendjük, ami nagyon egyszerű, ámde hihetetlenül egészséges. Saját maguk termesztik meg a növényeiket, mondanom sem kell, hogy vegyszerek nélkül. A két alapételük a kukorica és a bab. Különlegességük, hogy nagyon régi fajokat használnak, melyek minden falujukban más és nem található meg a világ többi részén.

Ezenkívül a spéci energiabombájuk a chia magok, melyeket inkább a futásaikhoz használnak.

Húst nagyot keveset esznek, néha levágnak egy-egy kecskét, aminek a húsát ízesítésként használják fel.

És hát nem igazán lakmároznak, mindig csak mértékkel esznek, hiszen egész nap mozognak, futnak, dolgoznak. Tele pocakkal nem lehet órákig szaladni.

Testmozgás

Fő sportjuk a futás, amit a reggeltől estig tartó testmozgással kombinálnak. Több maratonnyi távokat tesznek meg naponta, ami mellett kőkemény fizikai munkát végeznek. Abban a rekkenő hőségben a szurkodban vizet szerezni és hazavinni nem egyszerű feladat. A házépítéshez is a hátukon cipelik a köveket.

Nehéz lenne olyan járművet építeni, ami a szurdok kövein, meredek ösvényein közlekedni tudna.

Hogy elültethessék a magvaikat, a földet fel kell szántani. Régimódi faekével dolgoznak, melyet egy ló húz és bizony komolyan megdolgoztatja az embert. A termést be kell gyűjteni, tárolni.

Tizenéves lányok szaladgálnak a szurdok falain fel és le, terelgetve a kecskéket.

Ezeket elképzelni is nehéz egy mai elkényelmesedett, fejlett országban élő embernek. És azt is, hogy ezek a megterhelő dolgok és nagyszerű étrend miatt sokkal egészségesebbek, mint mi vagyunk.

A film sokat segít, hogy valóban lássuk is őket.

Sajnos magas az elhalálozási ráta köreikben, hiszen nincsenek gyógyszereik. A krónikus betegségek nem ismertek náluk, de egy sérülés könnyen elfertőződhet, vagy egy járvány is csúnyán kifoghat rajtuk. És a mexikói maffia sincs messze tőlük.

Hétvégi viadal

Élvezettel néztem, ahogy készülődtek a szinte minden hétvégén megrendezett futóversenyükre. Ez egy különös verseny két falu férfitagjai között, ahol egy alma méretű — fából fél napos munkával kifaragott — labdát rugdosnak vagy ütnek egy bottal előre a csapattagok között.

A pontos szabályok nem voltak világosak számomra, de az igen, hogy egy ilyen verseny során átlagosan 200 kilométert szaladnak. Néha kevesebbet, néha többet. Addig tart a viadal, amíg valamelyik csapatnak minden embere kiesik a fáradtságtól.

Közben a nézők fogadásokat kötnek, így cserélnek gazdát a ruhaneműik, edényeik és állataik.

Utána pedig a nők versenyét is megnézheted, ami jóval rövidebb, hiszen alig egy maratonnyi és teljesen más szabályok szerint játsszák. A sok tiritarkába öltözött bő szoknyás nő szép látvány egy ilyen kopár, egyszínű tájon.

Lábbeli

Talán a legismertebb minimalista lábbelit ezek az indiánok hordják. A használt autógumiból készült talpat szíjakkal vagy kötelekkel erősítik a lábukra. Ez kellő védelmet biztosít az éles kövekkel szemben, de azzal annyi.

Nem is hasonlít egy modern futócipőre. Mégis képesek benne naphosszat futni.

Miután kigyönyörködted magad a szép futótechnikájukban, a film kitér a tudományos magyarázatra is, a lábfej és a lábboltozat működéséről.

Kedvenc részem itt hangzik el, amikor felemlegetik az ősi egyiptomiakat, akik képesek voltak piramisokat építeni, mégis hasonlóan egyszerű szandálokban jártak. Nem a tudás hiánya miatt nem készítettek másat, hanem mert ezt találták a legmegfelelőbbnek.

Kontraszt

Sok helyen nagyon erősen látszik az eltérés az ők hagyományos világa és a mi modern világunk között.

Lábukon a saját készítésű, egyszerű és strapabíró szandál, rajtuk bő, szoknyaszerű ruha, míg fejükön baseball sapka. A vizet pedig nagy műanyagtartályban cipelik — vajon hogyan oldották meg mielőtt a modern világ elhozta nekik a műanyagot?

Még ha lassan is, de beszivárog hozzájuk is a mostani világ. És így lassan, de fokozatosan elveszik a hagyomány, egy nép, ami a szurdoknak köszönhetően tudott ennyire elrejtőzni mindenki elől évszázadokon keresztül.

Akárcsak a Futni születtünk, ez a film, vagy az évente megrendezett 50 mérföldes futóverseny a Réz-szurdokban, csak egyre jobban elmossa a határokat világaink között. Remélhetőleg kölcsönösen tanulunk egymástól.

Nincs happy end

Életük nem egyszerű, mégis kedves, barátságos és boldog emberek. Sokat dolgoznak, sokat szaladnak és amennyire tehetik élvezik az életet.

Sajnos a külvilág nagyon belerondít a dolgaikba. A Futni születtünkben olvashattad, hogy Arnulfo — talán a legismertebb Rarámuri — fiát megölte a maffia.

A film a több mint két éve tartó szárazságra tér ki. Ez a globális felmelegedés náluk a legnagyobb kihívás, pedig pont ők befolyásolják legkevésbé a természetet. Hogy éhen ne haljanak minden tartalékukat meg kellett egyék, ami miatt sok régi faj kipusztult, amit nem lehet pótolni. A mexikói kormány pedig csak génmódosított, silány minőségű magvakkal segítette őket.

Azt hiányoltam, hogy egy szó sem esett a tönkretett ózonrétegről. Pedig egy olyan nép esetében, akik egész nap a tűző nap sugarai alatt élnek, biztos a bőrbetegségek száma is megnő.

A film kitér a Tarahumara féle kukoricamagvak megmentésére, tárolására, de nem volt teljesen világos, ez hogyan történik.

Ez egy kellemes hangulatú dokumentumfilm, ami pont annyit közöl, amennyi élvezhető, így az embernek sincs hiányérzete utána, de nem is tömik tele a fejét mindenféle aprósággal.

Habár jelenleg csak angol nyelven érhető el — ha szinkron nem is, de magyar felirat valószínűleg lesz hozzá —, még így is érdemes megnézni ha nem tudsz angolul akkor is.