Budapest Maraton: roston sült futók versenye

Ha október, akkor számomra Budapest Maraton, immáron negyedszerre. Összességében pedig ez volt a hetedik maratonom.

Ez volt a legnehezebb mind közül.

Az idén rengeteget szaladtam, sokkal többet, mint bármikor. 2800 kilométert gyűjtöttem a budapesti maratonig, ezenkívül a nyár folyamán sokat kerékpároztam. Szépen felkészültem, több félmaraton mellett egy tavaszi és egy nyári maratont is bevállaltam.

Ezek után érthető, hogy egyéni legjobb időt szerettem volna szaladni — 3:25 óránál jobbat. A szervezők gondoskodtak róla, hogy ez ne menjen olyan könnyen, mivel az útvonal évről-évre nehezebb lesz, egyre több a kanyar és az emelkedő benne.

Miután a rajtot déli 11 órára módosították, az egyetlen logikus lépés az lett volna, ha visszalépek és keresek egy másik őszi maratont. Előre lehetett borítékolni, hogy meg fogunk sülni a melegben.

És mégis ott voltam. Miért?

A szurkolókért, akik szinte teljes hosszában lefedték az útvonalat.

Felkészülésem

A felkészülésem jóval kötetlenebb volt, mint bármikor. Nem követtem egy előre meghatározott edzéstervet, csak néhány irányvonalat.

Miután kipihentem és elmúltak a térdfájdalmaim a májusi Prága Maraton után, illetve kitomboltam magam a júniusi Kékes Csúcsfutáson és Tusnád Félmaratonon, a júliust alapozással töltöttem. Itt leginkább Lydiard tanait követtem, a lehető legtöbb kilométert próbáltam kicsikarni magamból, végig laza, aerob futásokkal.

Augusztus első napjaiban következett a Székely Maraton, ahol tartalékolva szaladtam egy 3:31 órát a kánikulában. Kicsit jobban kifárasztottam magam, mint szerettem volna, így a futás háttérbe szorult utána, és a térdem is vacakolni kezdett.

Ekkor került elő a bringa, és mint keresztedzés azonnal beépült az őszi maratonra való felkészülésembe. Rengeteget túráztam vele, hegyen, völgyön, erdőn és mezőn keresztül, sokszor reggeltől-estig. Hamar összegyűlt 500-600 kilométer kerekezés.

Közben a gyorsító edzéseket sem hanyagoltam, és egy hétvégi tempósabb hosszú futást is beiktattam amikor volt hozzá erőm. Ezekben leginkább Patrick Makau tanácsai segítettek.

Bő két héttel a budapesti maraton rajtja előtt egy Yasso 800s edzéssel teszteltem magam, és habár az itteni futópálya hagy kívánni valót maga után, sikerült egy 3:20-3:25 órás időt jósolnom.

Utána következett egy sűrű hétvége, a Szentgyörgy Félmaratonnal, ahol megint tartalékoltam egy keveset, mégis korosztályos 3. helyezett lettem, majd a rá következő nap a Tihadár Emlékfutás.

Az utolsó két hét a rápihenés időszaka volt, néhány rövidke bicajozásra és két-három futásra korlátoztam az edzésmennyiséget.

Utazás

Sajnos Csíkszeredából Budapestre eljutni nagy macera, egy teljes napos vonatozás. A vasutat épp most javítgatták, így miután megcsodáltuk Erdélyt, Magyarországon is jó nagy kerülővel haladtunk, aminek tetejébe pár órányi késést is begyűjtöttünk, így nagyjából 17 órányi zötyögés után fáradtan és kábultan érkeztem meg.

Vendéglátóim, Júlia és Boti, kedvesen fogadtak és egy finom, laktató és egészséges vacsorával leptek meg. A hétvége során végig igyekeztek kedvemben járni, nagyon jól éreztem magam náluk.

Hiába aludtam olyan jól, mint a bunda, reggel éreztem, hogy nem annyira frissek a lábaim, mint azt szeretném. A prágai maraton után megfogadtam, hogy hagyok egy napot az utazás és a maraton között — mégis sikerült ezt elfelejtenem őszre.

Reggelire beértem egy banánnal, a kiadós vacsora után bőven elég volt.

Rajtcsomag és készülődés

Reggel korán kimentem a verseny helyszínére, ami az 56-osok terén és a Városligetben volt. A tavaly nagyon kapkodtunk a rajt előtt a csapattal, szinte sikerült lekésni a versenyt — ezt nem játszom el még egyszer. Ott voltam, mielőtt a több, mint húszezer futó lerohanta volna a helyszínt a tízezer néző kíséretében.

Kényelmesen átvettem a rajtcsomagom, ami a papírhulladék mellett egy ronda sapkát és egy kegyetlenül zöld cipőzsákot és pólót tartalmazott. A póló mérete rossz volt, szerencse, hogy észrevettem, így verseny után ki tudtam cseréltetni — habár úgysem fogom felvenni, szóval nem tudom miért.

Reméltem, hogy legalább egy üveg vízet is kapok, mivel már a napsütés éreztette hatását. Tévedtem.

A rajtszámról lemaradt a törzsfutó matrica, illetve a megfelelő rajtzónához való matricával se rendelkeztek. Muszáj volt a problémamegoldó asztalnál kérjek rajtzóna matricát — újabb sorban állás, na ezért kell korán ott lenni —, ahol a kiscsaj undok hangnemben faggatózott a tempóm és a versenyeredményeim felől.

Hiába volt szinte minden az 56-osok terére zsúfolva, a ruhatár miatt el kellett kullognom a Petőfi-csarnokig. Mivel sosem tudtam kiismerni magam a Városligetben és nem is volt kitáblázva az irány, harmadik nekifutásra jutottam oda. Nemcsak én, de a pestiek nagy többsége se tudta merre kell menni, hiába kérdezgettem őket.

Itt a hűvös öltözőben közel egy órát üldögéltem. Néztem ahogy egyre csak jönnek és jönnek a futók, mindenki öltözik, pakolászik, kenegeti magát izommelegítő és súrlódásgátló krémekkel, babrál a rajtszámával, órájával, cipőjével.

Bemelegítés és csapatkép

Csomagomat leadva újra elindultam az 56-osok terére, ahol az evopro SE csapattal volt találkozóm. A közel egy kilométeres úton laza kocogással bemelegítettem.

A csapat lassan gyűlt össze, sokaknak a 10 óra fél 11-et jelent. A közös kép után mindenki ment dolgára, alig váltottunk pár szót. Valahogy az idén nem éreztem azt a nagy összetartást a csapaton belül, mint a tavaly. Ezen annyira nem is csodálkozom, hisz a versenyeket leszámítva nem igazán találkozunk, nem is ismerjük egymást.

Budapest Maraton: evopro SE
Budapest Maraton: evopro SE

Iszkoltam a rajthoz, el akartam kerülni a gyúródást.

Rajt

Itt a szüleimmel találkoztam, akik elkísértek a versenyre, szurkolóként.

A rajt előtti utolsó percek a legjobbak. Valójában ekkor esik le az embernek, hogy ott lehet. A felkészülést, ami jóval keményebb, mint a verseny, letudta és végre kitombolhatja magát. A pörgős zene és a sok készülődő futó láttán csak úgy kavarogtak bennem az érzelmek.

És akkor elindultunk. Sokan voltunk, gyúródtunk. Kevesebb, mint fél perc után átjutottam a rajtvonalon és onnantól már lehetett futni. Az utolsó rajtolónak több, mint tíz percre volt szüksége, amíg elérte a rajtvonalat, akkora tömeg indult a versenyen.

Hősök tere – Margit-sziget

Az első két kanyar a legkeményebb. Egy hosszú balos során megkerültük a Hősök terét, majd onnan egy éles jobb kanyarral rátértünk az Andrássy útra. Közben ment a taszigálódás, könyöklés, taposás, mindenki kereste a helyét a tömegben, próbálta eltalálni a neki való tempót.

Az Andrássy úton már volt hely bőven, hogy szétszóródjunk, így ha nem is kényelmesen, de különösebb stressz nélkül futhattam a saját, 4:30 perc/km tempómat. Az első kilométeren sokszor kellett figyeljem az órámat, amíg ráhangolódtam a futásra.

Hamarosan újra a szüleimet láttam, akik az út széléről lelkesen biztattak.

Az első frissítőpontnál csak víz volt, de a melegre való tekintettel szinte mindenki ivott, öntötte magára. Az aszfalton állt a víz, mint eső után, annyit ellocsogtattak.

Ezután néhány visszafordító és kanyar várt ránk. Egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat, nem tudtam merre járunk, csak azt vettem észre, hogy egyszer csak a Margit-hídon kaptatunk felfelé a hetedik kilométer környékén.

Innen rátértünk a Margit-szigetre és nyílegyenesen haladtunk az Árpád-híd felé. A fák árnyéka jól esett, akárcsak a Bátor Táborosok szurkolása.

Frissítéseim

A szigeten volt a második frissítőpont, amit nagyon vártam. A foghíjas reggeli, az időeltolódás és a kései rajt miatt már háromfogásos ebéden járt az eszem.

Futás helyett sétálásra váltottam, hogy minden rendben menjen és egy szusszanásnyit pihenhessek. A frissítést többet soha nem hagyom ki a tavalyi pofára esés után.

Itt előbb megvizeztem a szivacsomat. Utána a sapkámra és pólómra locsoltam egy pohár vizet. Ettem egy negyed banánt, és négy szem szőlőcukrot. Ezekre ittam egy pohár vizet, majd egy citromdarabbal nyomtam el az émelyítő édes ízt. Végül lemostam a karom, a nyakam és az arcom a szivaccsal.

Ezt a procedúrát megismételtem minden frissítőponton. Mivel nem variáltam, így nem kellett gondolkozzak rajta, nem csúszhatott hiba közbe, akár három órányi futás után sem.

Az élénk kék és sárga színű izotóniás italokat messze elkerültem, akárcsak a kólát.

Margit-sziget – Lánchíd

Az Árpád-hídra komoly emelkedő vitt fel, itt bizony alig-alig haladtunk. Megdolgozta a lábaimat. Még sosem szaladtam a városnak ezen a részén, így teljesen ismeretlen területre kerültem. Az út lejtett, de szemből ért a nap, így bizony nagyon melegem volt.

Az első váltózónát — az idén nem voltam váltótag — magunk mögött hagyva újra a szüleimmel futottam össze, akik kijöttek a rakpartra. Ezután megkíséreltem egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolni. Habár erőm lett volna hozzá, a Margit-híd környékén újra a kisutcákban találtam magam, ahol megint nem lehetett konstans tempót futni, és sok mindenre kellett figyelni.

Innen jutottunk fel a Lánchídra, amin nagyon hamar átjutottunk a budai oldalra.

Lánchíd és budai rakpart

A Lánchíd után jött a szokásos letérő a rakpart irányába. Az egyik kanyarban, ahol szokás szerint ment a helyezkedés és egymás kerülgetése, az éppen kitámasztó lábam egy gödör peremén megbicsaklott.

A bokám teljesen befelé fordult, a lábfejem külső oldalára léptem teljes erőmből. Hihetetlenül fájt, a bokám és a vádlim is rándult egyet. Aki épp mellettem szaladt, hangosan felszisszent — nekem ehhez se volt erőm. Ha a gödör egy kicsit mélyebb és még jobban kifordul a bokám, akkor bokaficammal vagy -töréssel terültem volna el az aszfalton.

Végre kiértünk a rakpartra. Nagyot szusszantam, pár kilométeren keresztül nem lesz kanyar, egészen a Rákóczi-hídig száguldozhatunk a széles úton. Azt hittem könnyű lesz, tévedtem, de mekkorát!

A delelő nap pont szemből ért és szemből fújt a szél. Ömlött rólam a veríték, fájt a napsütés és olyan érzés volt futni, mintha valaki két kézzel nekitámaszkodott volna a mellkasomnak és taszítana visszafelé.

Küzdelem volt így haladni, a tempóm enyhe lassulásnak indult.

Féltáv és a mélypont

Féltávhoz 1:38:52 óra alatt értem el, a tervezett 1:35 óra helyett. Habár matematikailag volt esélyem a 3:20 órás maratonra, tudtam, hogy a növekvő melegben és a kiszáradás fokozódásával már a 3:30 óra is kérdéses. Búcsút intettem az egyéni legjobb időnek és készültem a második felvonásra.

Az Infopark teltávolabbi pontjánál volt egy éles kanyar, viszont a legtöbb futó csúnyán levágta itt az utat, legalább 100 métert rövidített. Ide jó lett volna egy időmérő-szőnyeg, vagy legalább néhány szervező, aki megakadályozza ezt.

Valahol a huszonharmadik kilométernél jött az, ami harminc után kellett volna, vagyis a mélypont. Nagyon megkínzott, közben erősen ingadozott a tempóm, sokszor belassultam. Mégsem előzött meg senki, más is szenvedett körülöttem.

A fejem zúgott, a lábaim görcsöltek. Lángolt a talpam, úgy éreztem, mintha egy csomag gyufát szórtak volna a cipőimbe és meggyújtották volna. Szúrt az oldalam, és a rekeszizmom is kiabált.

Hideg vízről, zuhanyról álmodoztam. Egy jó fürdésről a Dunában.

A szél pedig most is szemből fújt, pedig ellenkező irányba mentünk, mint pár perce. Nem értettem.

Így vergődtem el a Szabadság-hídig, amelyen áthaladva visszatértünk a pesti oldalra. Egy macskaköves út keserítette meg az amúgy is fájós lábfejeim életét.

A felsőtestem izmai tovább görcsöltek, úgy kb. minden a mellkasom körül. Párszor azért átsuhant az agyamon, remélem nem a szívem fáj. Itt az útszéli hangfalakból a Skorpió együttes dala, az Így szólt hozzám a dédapám szólt. Pont amikor elhaladtam ezen a részen, ezt énekelték:

“Érte jött a halál…”

Na, ha eddig nem voltam rosszul, akkor most már biztosan.

A pesti rakpart

A pesti rakpartra lekanyarodva a Petőfi-híd környékén, egyenesen vitt az utunk egészen az Árpád-hídig. Jó volt, hogy a nap végre nem az arcomat sütötte.

A pólóm már régóta csuromvíz volt, így legalább az párolgott a melegben, nem én izzadtam. Az erőm visszajött, a fejem kitisztult, már csak az izmaimban éreztem a fáradtságot. Az ízületeim nem fájtak, se a verseny közben, sem utána — mégiscsak kifizetődő volt a sok lassú futás.

A tempóm továbbra is lassult, lépésről-lépésre, hiába tapsoltak, kiabáltak a szurkolók mindenfelé. Pár méteres sprintekkel próbáltam visszahozni magam, amikor már szinte kocogtam.

A Margit-hídhoz visszaérve a szüleim is csatlakoztak, a pálya szélén szaladtak pár métert velem. Ők indultak vissza a Városligetbe, míg rám több, mint tíz kilométer várt.

Az Árpád-híd környékén hosszú és gyilkos emelkedő fogott meg, több száz méteren át. Utána pedig a híd is nagyon meredek volt. Innen bevágtáztunk a Margit-szigetre és akkor már csak tíz kilométer volt hátra.

Innentől visszafelé számolja a kilométereket az ember.

Margit-sziget – Városliget

A szigeten újra végigfutottunk, most a másik irányba. A fák árnyékának szintén nagyon örültem és újra a Bátor Táborosok öntöttek lelket a legtöbb futóba. Nagyon jó helyet választottak szurkolásnak, kárpótolt a hullámzó, gödrös útért.

Csöppet sem hatott meg, hogy egy évvel korábban itt purcantam ki. Fejben teljesen rendben voltam és így maximumot tudtam követelni a testemtől.

A Margit-hídra felküzdöttem magam, majd a már jól ismert utakon elindultam a Nyugati felé. Itt előztek meg a 3:30 órás iramfutók, de csak ketten voltak, hiányzott a szokásos boly, ami követi őket. Ötven méter után rájöttem, hogy nincs értelme követni őket, ez a vonat elment.

A pályaudvarnál levő felüljárón bizony sokan belesétáltak, vicsorítottak, szinte mindenki lógatta a fejét. A szurkolók itt az út közepén álltak, mint a kerékpárversenyeken a hegyi befutóknál és a fülünkbe ordítottak. Én tartottam magam az elveimhez, csak a frissítőpontokon sétáltam, utána pedig mindig csak a legközelebbi frissítőpontig kellett elfussak, hogy újra pihenhessek.

Ezen a részen már olyan fáradt voltam, hogy a kezembe nyomott pohár vizet se tudtam megköszönni. A tempóm csapnivaló volt, hol megjött az erőm, hol elillant. Küzdöttem rendesen, ahogy kitelt tőlem.

Budapest Maraton: Városliget
Budapest Maraton: Városliget

A Hősök tere előtt volt egy újabb emelkedő, majd végre beértünk a Városligetbe.

Az utolsó méterek

Két kilométer volt még ekkor hátra. Nem éreztem, hogy hűvösebb lenne a fák árnyéka alatt. Az aszfalt minősége gyenge volt. Csak mentem és mentem, vártam a végét.

A szüleim itt is vártak, szurkoltak. Mosolyogni se volt erőm. A tempóm 6:00 környékére esett vissza.

És ekkor szembejött egy mentő, szirénázva. Megint elővett a frász, valaki segítségre szorult, közel a célhoz. Reméltem nem komoly a probléma — de azért ott motoszkál az ember fejében, hogy már voltam olyan versenyen, ahol meghalt valaki.

Az utolsó száz méteren kiengedtem, örültem, kár volt sprintelni néhány másodpercért.

Budapest Maraton: befutó
Budapest Maraton: befutó

Az időm 3:35:11 óra lett, amivel a 440. helyet szereztem meg a 3337 célba érkezett férfi között. Ezenkívül 1010 nő is célba ért, közülük 42-en végeztek előttem.

Azt nem sikerült kiderítenem, hogy az 5700 nevezőből hányan nem álltak rajthoz és hányan álltak ki futás közben.

Célba érés után

A célban megkaptam az érmet és a befutócsomagot. A két vizet percek alatt leöntöttem a torkomon, és valamit rágcsáltam is hozzá, de inkább csak feküdtem a fűben, az árnyékban, és próbáltam a lábaimat kilazítani egy kicsit.

Utána gravíroztattam az érmet, úgy érzem, ettől válik egyedivé. Az egyik legszebb befutóérmem, gyönyörű aranyozott színe van és a domborművek is szépek rajta. Csak a főszponzor neve lóg ki a sorból, egy ráragasztott műanyagdarabka, ami teljesen elüt az egésztől — ezt igazán meg lehetett volna jobban csinálni.

A táskámért újra el kellett kullogjak a Petőfi-csarnokhoz. Ezután szétnéztem a futóruhákat árusító sátrakban is, de egyikük sem vitt magával téli ruházatot, így nem tudtam vásárolni. Nem tudom ki vesz október közepén rövidnadrágot és atlétát, de én biztosan nem.

A masszázsnál nem álltam sorba. Az ismerőseimmel se sikerült találkozzam az óriási tömegben, így egy idő után eluntam a dolgot és elindultam haza.

Boldogan, elégedetten és hihetetlenül fáradtan.

A maraton után

Sok időbe telt, amíg rendbe szedtem magam. Vízhólyagok, dehidratáció, fáradtság és éhség. Zuhany után belaktam a fincsi ebédből, majd egy film mellett szundikáltam. A verseny utáni éjjelt meglepően jól átaludtam.

Reggel izomláz fogadott, de mégis egész nap talpon voltam, jártam-keltem, barátaimmal találkoztam, kihasználtam, hogy Budapesten vagyok. Majd egy újabb egész napos vonatozással hazautaztam.

Jöhet a pihenő, a regenerálódás, majd az alapozás. Az idei szezon ezzel a versennyel véget ért számomra.

Valószínűleg a maratoni távval felhagyok pár évig, túlságosan megrekedtem a 3:30 óra körül. Ezt lesz időm átgondolni a téli hónapok során.

Nyers adatok a versenyről, amit a Suunto Quest órám mért. 2-3%-al nagyobb távot mért, így a tempónál ezt bele kell számolni — vagyis ennyi százalékponttal lassabb volt a valós tempóm a linkelt oldalon megjelenő számoknál.

Köszönöm a szervezőnek a versenyt, a szurkolóknak és a szüleimnek a biztatást, a zenekaroknak és a DJ-knek a muzsikát, a futóknak a közös futást és segítséget, az evopro SE-nek a támogatást, és barátaimnak a szállást és a társaságot!

One thought on “Budapest Maraton: roston sült futók versenye”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.